Celan, Paul: Psalm

Niemand knetet uns wieder aus Erde und Lehm,

niemand bespricht unseren Staub.

Niemand.

Gelobt seist du, Niemand.

Dir zulieb wollen

wir blühn.

Dir

entgegen.

Ein Nichts

waren wir, sind wir, werden

wir bleiben, blühend:

die Nichts-, die

Niemandsrose.

Mit

dem Griffel seelenhell,

dem Staubfaden himmelswüst,

der Krone rot

vom Purpurwort, das wir sangen

über, o über

dem Dorn.

Senki sem gyúr minket újra földből és agyagból,

porunkat senki sem kelti életre.

Senki.

Dícsértessél, te, Senki.

Éretted akarunk

virágozni.

Veled

szemben.

Semmi voltunk,

az vagyunk, az is

maradunk, és virágzunk:

a semmi és

a senki rózsája.

Bibénk lélek-fényes,

porzóink ég-ziláltak,

koronánk pedig, ó, vörös,

a tüskék

felett

elzengett

bíborszónktól.