Celan, Paul: Weiß und Leicht

Sicheldünen, ungezählt.

Im Windschatten, tausendfach: du.

Du und der Arm,

mit dem ich nackt zu dir hinwuchs,

Verlorne.

Die Strahlen. Sie wehn uns zuhauf.

Wir tragen den Schein, den Schmerz und den Namen.

Weiß,

was sich uns regt,

ohne Gewicht, was wir tauschen.

Weiß und Leicht: Laß es wandern.

Die Fernen, mondnah, wie wir. Sie bauen.

Sie bauen die Klippe,

an der sich das Wandernde bricht,

sie sammeln

Lichtschaum und stäubende Welle.

Das Wandernde, klippender winkend.

Die Stirnen

winkt es heran,

die man uns lieh,

um der Spiegelung willen.

Die Stirnen.

Wir rollen mit ihnen dorthin.

Stirnengestade.

Schläfst du jetzt?

Schlaf.

Meermühle geht,

eishell und ungehört,

in unsern Augen.

Sarlódünék, számolatlan.

A szélárnyékban, ezerszeresen: te

Te és a kar,

amellyel pőrén hozzád növekedtem,

te elveszett.

A sugarak. Halomra fújnak.

Viseljük a fényt, a kínt, a nevet.

Fehér,

ami nékünk mozdul,

súlytalan, amit cserélünk.

Fehér és könnyű: hadd vándoroljon.

Holdközelben, mint mi, a távolok. Épitenek.

Építik a szirtet, ahol

a vándorló megtörik,

tovább épitenek:

fényjátékkal, porló habbal.

A vándorló, szirttől jövet int.

A homlokot

inti magához,

a homlokunkat, amely azért

adatott, hogy tükröződjék.

A homlok.

Odagördülünk vele.

Homlokszakadékpart.

Alszol?

Alvás.

Tengermalom forog,

jégfényes, zajtalan,

a szemünkben.