Chamisso, Adelbert von: Tél (Winter Magyar nyelven)

In den jungen Tagen

Hatt ich frischen Mut.

In der Sonne Srahlen

War ich stark und gut.

Liebe, Lebenswogen,

Sterne, Blumenlust!

Wie so stark die Sehnen!

Wie so voll die Brust!

Und es ist zerronnen,

Was ein Traum nur war;

Winter ist gekommen,

Bleichend mir das Haar.

Bin so alt geworden,

Alt und schwach und blind.

Ach! verweht das Leben,

Wie ein Nebelwind!

Hogy legényke voltam,

Volt merszem bizony.

Napsütötte korban

Van pír és izom.
  
  
  
Élet, szenvedélyek,

Szirmok, csillagok!

Ínjaink feszülnek!

Nagy szív ver, dobog!
   
  
   
Mindez szertefoszlott,

Álom volt csupán,

Itt a tél, oroz, lop,

Haj hull hó nyomán.
   
   
   
Testem vén, merev lett,

Vaksin matatok,

Szétfújva az élet

Mint ködcafatok.
   
   
   
   
(A rímképlet: XAXA; az első és harmadik sorok nem rímelnek, azok a hangsúlytalan -en-ek nem rímek: a németben a rím tiszta rím, az utolsó hangsúlyos magánhangzótól kezdve minden egyes hangnak pontosan egyeznie kell – a mássalhangzóknak is –, ereszkedő végződésű sorokban tehát kötelezően kétszótagos a rím: úgynevezett nőrím. Előfordul a német költészetben asszonánc is, de ritkán. A fenti versben Tagen – Strahlen és zerronnen – gekommen nem rímek, csak asszonáncok. Lehet, hogy szándékosan. Ennek ellentmond az, hogy a 2. és 4. versszakban még asszonánc sincs a páratlan sorszánú sorokban. Mindazonáltal nincs kizárva, hogy mégis csak van itt valamiféle halvány rímintenció, rímillúzió intenciója. A versszakok 2. és 4. sorai szabályosan rímelnek, a rímek egyszótagos hímrímek. Magyarul nehéz jó rímillúziót kelteni, mert a magyar rím amúgy is majdnem mindig csak asszonánc, de nem elég, ha csak a magánhangzók azonosak, az még semmi: a mássalhangzók között is kell hogy legyen kisebb-nagyobb hangzásbeli rokonság, összecsengés.)