Dehmel, Richard: Das Ideal

Doch hab ich meine Sehnsucht stets gebüßt;

Ich ging nach Liebe aus auf allen Wegen,

auf allen kam die Liebe mir entgegen,

doch hab ich meine Sehnsucht stets gebüßt.

Es stand ein Baum in einem Zaubergarten,

von tausend Blüten duftete sein Bild,

doch eine leuchtete vor allem mild;

es stand ein Baum in einem Zaubergarten.

Und aus den tausend pflückte die eine,

sie war noch schöner mir in meiner Händen;

ich aber kniete, Dank dem Baum zu spenden,

von dem aus tausend ich gepflückt die eine.

Ich hob die Augen zu dem Zauberbaume,

und wieder schien vor allen Eine licht

und meine welkte schon – ich dankte nicht;

ich hob die Augen zu dem Zauberbaume.

Doch hab ich meine Sehnsucht nie verlernt;

ich ging nach Liebe aus auf allen Wegen,

auf jeden glänzte mir ein neuer Segen,

drum hab ich meine Sehnsucht nie verlernt.

Mert a vágyam engem folyton mardos;

Minden úton én szerelmet kerestem,

vélem mindig szerelem jött szembe,

így a vágyam engem folyton mardos.

Szép magas fa állt csodák kerjében,

róla ezer virágillat áradt,

hív egy virág a sok közül lágyan,

szép magas fa állt csodák kertjében.

Én a sok virágból egyet téptem,

ő lett kezeimben még pompásabb,

térdre rogytam, hálát adni fának,

én, ki sok virágból egyet téptem.

Majd emeltem szemem csodafára,

újra csábít egy virág, egy fényes,

elhervadt enyém – már rá se nézek,

mint emeltem szemem csodafára.

Így a vágyam soha nem feledve,

Más utakon én szerelmet kerestem,

Mindegyiken int egy új szerencse,

ezért vágyam soha nem feledtem.