Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Dehmel, Richard: Idefigyelj, te mélyentisztelt olvasó! (Verehrter Leser! Magyar nyelven)

Dehmel, Richard portréja

Verehrter Leser! (Német)

    
Verehrter Leser, Mensch, ich beschwör dich:
lies mich richtig, Mensch - oder scher dich!
Nämlich das Lesen von Gedichten
ist zwar sehr einfach zu verrichten,
aber grade die einfachen Sachen
pflegt man sich ja schwer zu machen.
Vor Allem: such keinen Grundgedanken,
sonst kommen deine paar Sinne ins Wanken.
Will ich dir meine Gedanken reichen,
schreib' ich Artikel oder dergleichen.
Gedichte sind keine Abhandlungen,
meine Gedichte sind Seelenwandlungen;
selbe vollziehen sich aus Gefühlen,
die den ganzen Menschen aufwühlen.
So ein Gefühl, das steigt dann zu Kopfe,
sträubt mir manchmal die Haare vom Schopfe,
setzt mir meine paar Sinne in Schrecken,
daß sie plötzliche Luftbilder hecken,
die greifen einander in buntem Lauf,
jagen wol auch Gedanken mit auf,
die dann über dem Grunde schaukeln
etwa wie Schmetterlinge gaukeln
um eine große glühende Blume
über dem Brodem der Ackerkrume,
und so fang ich sie auf im Nu,
weiß wol wie, weiß nicht wozu,
ist eine planvoll zwecklose Geschichte,
kurz: ich erlebe meine Gedichte.
Und kein Erleben geschieht aus Gedanken;
ach, die Gedanken sind nur Ranken,
die wir arabeskenhaft flechten
um Manifeste von grundlosen Mächten.
Denn das Leben hat kein Gehirn,
verwirrt dir höchstens dein Gehirn,
wird dir nur mit Schmerz oder Lust
als ein beseelender Wille bewußt,
der dich unsinnig treibt und lockt,
und den zu verdauen, Mensch, unverstockt,
mit unsern paar Sinnen, für Heid wie Christ
die wahre Seelenseligkeit ist.
Drum, verehrter Leser, Mensch, ich beschwör dich:
verdau mich ebenso - sonst scher dich!
Und verwirrt dich doch mal mein Gewühl,
so schieb's nur, bitte, aufs Grundgefühl!
Wie ich auch hier nur, möglichst hold,
meinem Ingrimm Luft machen wollt.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrása https://gedichte.xbib.de/Dehmel %2C+Richard_gedicht_03.+ Verehrter+Leser%21.htm

Idefigyelj, te mélyentisztelt olvasó! (Magyar)

Tisztelt Olvasóm, kérlek az égre:
jól olvassál — vagy hagyj a fenébe!
Kivált a versek olvasása
könnyű mint gyomrodnak a kása,
na de épp mi csak egyszerü holmi,
attól szoktunk nagyokat botolni.
Ne lesd te Alap-Monda-a-a!-nivalómat,
mert elszédíted a sütnivalódat:
ha fejtágíthatnékjai vannak,
agyam cikkecskét vág oda annak.
A verseim nem értekezések,
azokban vándorolgat a Lélek,
maguktól jönnek kínbol-örömből
melytől az ember szíve dörömböl.
Az érzés fut fejemen keresztül
hogy hajam is égnek áll tövestül,
szemem és fülem is belepistul
s képeket lát-hall égen is túl,
de tarkabarka a forgatag.
S kiugrasztott sok Gondolat
az Alapot csak meglovagolja
mint virágot a pillangója,
egy nagy izzó vöröses virágot
kint a mezőn ha fejére hágott,
s akkor hirtelen elkapom,
tudom, hogyan. Mért? Nem tudom.
Ez átgondoltan céltalan,
szóval: élem versem, magam.
Az élményt sosem a gondolat írja.
a gondolat nem más, csak egy inda,
melyet kanyarítunk mint arabeszket
egy Ősmély képe köré ami reszket.
Az Élet agyvelőtelen,
hiába van agyvelőd jelen:
fel mint kínt vagy mint élvezetet
az éltető Akarást veszed
mely öntudatlan hív és hajt
és mit megemészteni s élni rajt’
az még a pogánynak sem kevés:
az hát az igazi üdvözülés.
Hát olvasóm, én kérlek az égre:
eméssz meg így — vagy hagyj a fenébe!
S ha megint elkábít zűröm, a sok,
az Alapérzésekre fogd!
Hisz én sem vagyok szívtelen,
csak bögyömet szellőztetem. 

   
    

Mindez nagyon is igaz, főleg mint elv, mint költői ideál és főleg a modern költészetre nézve, kb. a romantikus költészettől kezdve. Gyakorlatilag van a világverstömegben nagyon is sok nyilvánvalóan pusztán versbekalapált, nyilvánvalóan rímvégre és „ritmusvégre” szedett gondolat vagy elbeszélés, panasz, lelkizés, vigadozás, anekdotizálás, köztük sok nagyon is kiváló... És — kínos dolog bevallani, de nagyképű finomkodás és előkelősködés nélkül be kell végre vallanunk —, hogy az a puszta tény, hogy egyáltalán van képünk verseket fordítani, egyáltalán hogy lefordítHATónak tartjuk a verseket, nos ez a puszta tény arra mutat, hogy „el van szédülve a sütnivalónk”, hogy csűrés ide, csavarás oda, az esetek óriási százalékában be nem vallottan abból indul ki a fordító, hogy a verseknek prózában is elmondható úgynevezett „tartalmuk" van, rímvégre szedhető, megritmizálható, költészetté gyúrható-ügyeskedhető tartalmuk, és hogy ennélfogva az idegen versek „tartalma" a mi nyelvünkön is „formába" önthető (illetve gyömöszölhető...). Ez nem csak az otromba dilettáns, a halvány amatőr és a rossz vagy közepes profi versfordításokra áll, hanem a legmesteribb, legsikerületebb versfordításokra is. A legkiválóbb, legsikerültebb versfordítások olyan — jó sőt néha zseniális — magyar versek, amelyek emlékeztetnek eredeti versükre, annak is főleg prózában is elmondható „szemantikai” magva által, szerencsés esetben még néhány egyéb jellegzetessége által is. A fordítás ritmusa emlékeztethet az eredeti vers ritmusára — de jobbára inkább csak a ritmusképletére —, a rímelésére is — de inkább csak a rímképletére... hiszen a magyar rímelés egész jellege, fizimiskája eleve gyökeresen különbözik az általam ismert nyelvek rímelésétől. (Ami francia versfordításainkat illeti, azok még a ritmusképletére sem emlékeztetnek egyáltalán a francia verseknek.) A versek a saját nyelvükön születtek, sajátságos fonetikai-nyelvtani-szemantikai rendszerben; a szavaknak nem csak jelentésük van hanem többnyire vissza nem adható aurájuk is. Verset fordítani olyan, mint halat tanítani a szárazföldön élni és járni-kelni. Örülhetünk, ha néhány jellegzetes metafora, trópus, figura belebűvészkedhető a ritmus- és rímképlet kényszerzubbonyába. Ha pusztán valamely egyszerű módon megverselt gondolatot, anekdotát kell magyarul is megverselni, akkor persze sokkal kisebb és lényegtelen az öncsalás. 

Ha ilyen szkeptikus vagyok, akkor mi a csudának fordítok (fordítunk) mániákusan verseket?

Jó kérdés. Még csak azt sem hiszem, hogy a fordítókon kívül érdekelnek is valakit azok az idegen versek. Azt olvasom, hogy magyar költő (!) örülhet, ha verseskötetéből sikerült eladni 200-at... ez a magyar nemzet létszámának 0,02 százaléka. Hány embert érdekelhetnek idegen költők magyarra fordított versei? Valószínűleg még huszat, tizet, ötöt sem. Hát akkor kinek fordítják, fordítunk nem csak Goethét, Keatset stb., hanem még Magyarországon sohasem hallott nevű költőket is? Lechner Ödön úgymond „a madaraknak” rajzolgatta elmélyülten épületei majolikatetőinek mintázatát, hiszen lentről, az utcáról, nem is látszanak azok igazából: csak a madarak látják. Versfordításainkat még a madarak sem látják. Mégsem írunk helyettük népszerű táncdalokat...

A prágai egyetem magyar tanszéke hajdani vezetőjének, Rákos Péternek az volt egyik kedvenc vesszőparipája, hogy teljesen felesleges a fordítónak hűségre törekednie, mert annak, aki mindkét nyelvet tudja, tehát aki képes összehasonlítani az eredetit meg a fordítását, annak semmi szüksége a fordításra, aki pedig nem képes összehasonlítani, annak meg teljesen mindegy, hogy hű-e a fordítás vagy sem. Ezen az alapon azon is teljesen fölösleges teoretizálni és hipotetizálni, hogy milyen messze esik ablakainktól az Androméda köd, félmillió, egymillió, kétmillió vagy még több fényévre-e, hiszen még a legközelebbi, alig öt fényévnyire levő csillagra sem fogunk eljutni soha.

Az egész kultúra teljesen fölösleges, és mégis nélkülözhetetlen valami. Ha nem másztunk volna le a fáról, akkor nagyon jól megvolnánk nélküle, mint ahogyan a majom is megvan nélküle. De lemásztunk, ezért kell szőrözni olyan „jelentéktelen, pusztán formális marhaságokon", hogy hány verslábból áll az eredeti verssor és hogy milyen a rímképlete, akkor is, ha a nemlétező olvasó fütyülne rá, ha létezne...



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap