Dehmel, Richard: Idefigyelj, te mélyentisztelt olvasó! (Verehrter Leser! Magyar nyelven)
|
Verehrter Leser! (Német)
|
Idefigyelj, te mélyentisztelt olvasó! (Magyar)Tisztelt Olvasóm, kérlek az égre: Mindez nagyon is igaz, főleg mint elv, mint költői ideál és főleg a modern költészetre nézve, kb. a romantikus költészettől kezdve. Gyakorlatilag van a világverstömegben nagyon is sok nyilvánvalóan pusztán versbekalapált, nyilvánvalóan rímvégre és „ritmusvégre” szedett gondolat vagy elbeszélés, panasz, lelkizés, vigadozás, anekdotizálás, köztük sok nagyon is kiváló... És — kínos dolog bevallani, de nagyképű finomkodás és előkelősködés nélkül be kell végre vallanunk —, hogy az a puszta tény, hogy egyáltalán van képünk verseket fordítani, egyáltalán hogy lefordítHATónak tartjuk a verseket, nos ez a puszta tény arra mutat, hogy „el van szédülve a sütnivalónk”, hogy csűrés ide, csavarás oda, az esetek óriási százalékában be nem vallottan abból indul ki a fordító, hogy a verseknek prózában is elmondható úgynevezett „tartalmuk" van, rímvégre szedhető, megritmizálható, költészetté gyúrható-ügyeskedhető tartalmuk, és hogy ennélfogva az idegen versek „tartalma" a mi nyelvünkön is „formába" önthető (illetve gyömöszölhető...). Ez nem csak az otromba dilettáns, a halvány amatőr és a rossz vagy közepes profi versfordításokra áll, hanem a legmesteribb, legsikerületebb versfordításokra is. A legkiválóbb, legsikerültebb versfordítások olyan — jó sőt néha zseniális — magyar versek, amelyek emlékeztetnek eredeti versükre, annak is főleg prózában is elmondható „szemantikai” magva által, szerencsés esetben még néhány egyéb jellegzetessége által is. A fordítás ritmusa emlékeztethet az eredeti vers ritmusára — de jobbára inkább csak a ritmusképletére —, a rímelésére is — de inkább csak a rímképletére... hiszen a magyar rímelés egész jellege, fizimiskája eleve gyökeresen különbözik az általam ismert nyelvek rímelésétől. (Ami francia versfordításainkat illeti, azok még a ritmusképletére sem emlékeztetnek egyáltalán a francia verseknek.) A versek a saját nyelvükön születtek, sajátságos fonetikai-nyelvtani-szemantikai rendszerben; a szavaknak nem csak jelentésük van hanem többnyire vissza nem adható aurájuk is. Verset fordítani olyan, mint halat tanítani a szárazföldön élni és járni-kelni. Örülhetünk, ha néhány jellegzetes metafora, trópus, figura belebűvészkedhető a ritmus- és rímképlet kényszerzubbonyába. Ha pusztán valamely egyszerű módon megverselt gondolatot, anekdotát kell magyarul is megverselni, akkor persze sokkal kisebb és lényegtelen az öncsalás. Ha ilyen szkeptikus vagyok, akkor mi a csudának fordítok (fordítunk) mániákusan verseket? Jó kérdés. Még csak azt sem hiszem, hogy a fordítókon kívül érdekelnek is valakit azok az idegen versek. Azt olvasom, hogy magyar költő (!) örülhet, ha verseskötetéből sikerült eladni 200-at... ez a magyar nemzet létszámának 0,02 százaléka. Hány embert érdekelhetnek idegen költők magyarra fordított versei? Valószínűleg még huszat, tizet, ötöt sem. Hát akkor kinek fordítják, fordítunk nem csak Goethét, Keatset stb., hanem még Magyarországon sohasem hallott nevű költőket is? Lechner Ödön úgymond „a madaraknak” rajzolgatta elmélyülten épületei majolikatetőinek mintázatát, hiszen lentről, az utcáról, nem is látszanak azok igazából: csak a madarak látják. Versfordításainkat még a madarak sem látják. Mégsem írunk helyettük népszerű táncdalokat... A prágai egyetem magyar tanszéke hajdani vezetőjének, Rákos Péternek az volt egyik kedvenc vesszőparipája, hogy teljesen felesleges a fordítónak hűségre törekednie, mert annak, aki mindkét nyelvet tudja, tehát aki képes összehasonlítani az eredetit meg a fordítását, annak semmi szüksége a fordításra, aki pedig nem képes összehasonlítani, annak meg teljesen mindegy, hogy hű-e a fordítás vagy sem. Ezen az alapon azon is teljesen fölösleges teoretizálni és hipotetizálni, hogy milyen messze esik ablakainktól az Androméda köd, félmillió, egymillió, kétmillió vagy még több fényévre-e, hiszen még a legközelebbi, alig öt fényévnyire levő csillagra sem fogunk eljutni soha. Az egész kultúra teljesen fölösleges, és mégis nélkülözhetetlen valami. Ha nem másztunk volna le a fáról, akkor nagyon jól megvolnánk nélküle, mint ahogyan a majom is megvan nélküle. De lemásztunk, ezért kell szőrözni olyan „jelentéktelen, pusztán formális marhaságokon", hogy hány verslábból áll az eredeti verssor és hogy milyen a rímképlete, akkor is, ha a nemlétező olvasó fütyülne rá, ha létezne...
|