Domin, Hilde: Lieder zur Ermutigung

I
Unsre Kissen sind naß
von den Tränen
verstörter Träume.

Aber wieder steigt
aus unseren leeren hilflosen Händen
die Taube auf.

II
Lange wurdest du um die türelosen
Mauern der Stadt gejagt.

Du fliehst und streust
die verwirrten Namen der Dinge
hinter dich.

Vertrauen, dieses schwerste
ABC.

Ich mache ein kleines Zeichen
in  die Luft,
unsichtbar,
wo die neue Stadt beginnt,
Jerusalem
die goldene,
aus Nichts.

III
Diese Vögel
ohne Schmerzen,
diese leichtesten goldenen
Vögel
dahintreibend
über den Dächern.

Keiner
nach dem andern
fragend.

Ohne Bitte,
ohne Sehnsucht,
sich mischend, sich trennend.

Wir,
unter den Dächern,
uns anklammernd.

Sieh,
die Sonne kehrt
wieder
als goldener Rauch.
Die fallende steigt.
Steigt aus den Dächern Hiobs.
Es tagt
heute
zum zweiten Mal.

I
Vánkosunk nedves
megzavart álmok
könnyeitől.

Mégis megint felszáll
a mi üres védtelen kezünkről
a galamb.

II
Sokáig űztek téged a város ajtónélküli
falai körül.

Menekülsz és
magad mögé szórod a dolgok
összekuszált neveit.

Bizalom, ez a legnehezebb
ábécé.

Kicsi, láthatatlan jelet
írok én
a levegőbe,
hol az új város kezdődik,
Jeruzsálem,
az aranyló,
a semmiből.

III
Ezek a fájdalmat
nem ismerő madarak,
ezek a legkönnyebb, aranyló
madarak
tovarepülnek
a tetők fölött.

Egyik
sem kérdez a másik
után.

Kérés nélkül,
vágy nélkül
keverednek, szétválnak.

Mi meg,
a tetők alatt,
egymásba kapaszkodunk.

Nézd,
a nap újra
visszatér
mint aranyló füst.
A zuhanó felkél.
Jób tetői alól felkél.
Virrad
ma
másodszor.