Domin, Hilde: Rückzug

Meine Rechte (wer glaubt es ihr heut?)
war erstmals eine offene Rose
voller Schmetterlinge.
Plötzlich, fast ohne Vorbereitung,
wie einer gestoßen wird und fällt,
hat sie ihre Blätter verloren
und war blaß und nackt:
eine Menschenhand
wie alle andern.
Du erinnerst dich.
Die Schale meiner Linken,
die deine Vögel tränkte,
zerbrach.
Du weißt, wie lange die Scherben
in unserem Garten lagen.
Es ist wahr, ich konnte mich damals
in eine Wand von blühendem Wein verwandeln
für deine Bienen.
Die Jahreszeit war
kaum von Bedeutung -
vor diesem Tag, an dem ich meine Hände
auf den Tisch legte,
und sie leer waren.
 
Seither bin ich bescheiden geworden,
ich gehe mit einem Netz auf den Markt,
wo gewogen und abgeschnitten wird,
und habe dir Tassen und Teller gekauft
wie eine richtige Hausfrau.
 
Aber wenn du weinst
und dich hilflos im Schlafen beklagst,
dann wachsen meinem Herzen
kleine schmerzende Flügel,
und ich fühle seine Ungeduld
in meinem Hals,
daß mir der Atem vergeht.

Ki hiszi el ma már, hogy jobb kezem
nyílt rózsa volt valamikor,
pillangókkal teli.
Mint ahogy elesik a megtaszított,
olyan váratlanul
hullatta le minden levelét,
mezítelen lett és fakó,
emberi kéz,
mint bárki másé.
Te még emlékezel rá,
hogy bal kezem csészéje volt
szomjúhozó madaraidnak,
s amikor összetört,
cserepei hosszú időn át
kallódtak lenn a kertben.
Én egykoron venyige voltam,
szőlővel futtatott fal,
méheid lakomája.
És mindegy volt,
akármi évszak,
míg eljött az a nap, amikor kezemet
az asztallapra tettem,
és puszta volt már mind a két kezem.
 
Szerény vagyok azóta,
szatyorral járok a piacra,
ahol az árut mérik és levágják,
edényeket vásárolok neked,
mint egy valódi háziasszony.
 
De hogyha fölsírsz,
és álmodban panaszkodsz, tehetetlenül,
szívemet akkor
fájdalmas szárnyak verdesik,
türelmetlen vágyaikat
torkomban érzem,
és lélegzetem elakad.