Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Droste-Hülshoff, Anette von: Der Heidemann

Droste-Hülshoff, Anette von portréja

Der Heidemann (Német)

"Geht, Kinder, nicht zu weit ins Bruch,

Die Sonne sinkt, schon surrt den Flug

Die Biene matter, schlafgehemmt,

Am Grunde schwimmt ein blasses Tuch,

Der Heidemann kömmt!"

 

Die Knaben spielen fort am Raine,

Sie rupfen Gräser, schnellen Steine,

Sie plätschern in des Teiches Rinne,

Erhaschen die Phalän' am Ried

Und freun sich, wenn die Wasserspinne

Langbeinig in die Binsen flieht.

 

"Ihr Kinder, legt euch nicht ins Gras!

Seht, wo noch grad' die Biene saß,

Wie weißer Rauch die Glocken füllt.

Scheu aus dem Busche glotzt der Has,

Der Heidemann schwillt!"

 

Kaum hebt ihr schweres Haupt die Schmehle

Noch aus dem Dunst, in seine Höhle

Schiebt sich der Käfer und am Halme

Die träge Motte höher kreucht,

Sich flüchtend vor dem feuchten Qualme,

Der unter ihre Flügel steigt.

 

"Ihr Kinder, haltet euch bei Haus!

Lauft ja nicht in das Bruch hinaus;

Seht, wie bereits der Dorn ergraut,

Die Drossel ächzt zum Nest hinaus,

Der Heidemann braut!"

 

Man sieht des Hirten Pfeife glimmen,

Und vor ihm her die Herde schwimmen,

Wie Proteus seine Robbenscharen

Heimschwemmt im grauen Ozean.

Am Dach die Schwalben zwitschernd fahren

Und melancholisch kräht der Hahn.

 

"Ihr Kinder, bleibt am Hofe dicht!

Seht, wie die feuchte Nebelschicht

Schon an des Pförtchens Klinke reicht;

Am Grunde schwimmt ein falsches Licht,

Der Heidemann steigt!"

 

Nun strecken nur der Föhren Wipfel

Noch aus dem Dunste grüne Gipfel,

Wie übern Schnee Wacholderbüsche;

Ein leises Brodeln quillt im Moor,

Ein schwaches Schrillen, ein Gezische

Dringt aus der Niederung hervor.

 

"Ihr Kinder kommt, kommt schnell herein!

Das Irrlicht zündet seinen Schein,

Die Kröte schwillt, die Schlang' im Ried;

Jetzt ist's unheimlich draußen sein,

Der Heidemann zieht!"

 

Nun sinkt die letzte Nadel, rauchend

Zergeht die Fichte, langsam tauchend

Steigt Nebelschemen aus dem Moore,

Mit Hünenschritten gleitet's fort;

Ein irres Leuchten zuckt im Rohre,

Der Krötenchor beginnt am Bord.

 

Und plötzlich scheint ein schwaches Glühen

Des Hünen Glieder zu durchziehen;

Es siedet auf, es färbt die Wellen,

Der Nord, der Nord entzündet sich

Glutpfeile, Feuerspeere schnellen,

Der Horizont ein Lavastrich!

 

"Gott gnad' uns! wie es zuckt und dräut,

Wie's schwehlet an der Dünenscheid'!

Ihr Kinder, faltet eure Händ',

Das bringt uns Pest und teure Zeit

Der Heidemann brennt!"



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.lyrikwelt.de/gedichte/droste-huelshoffg4.htm

A pusztai köd (Magyar)

„Gyerekek, rossz hely most a láp,

a nap lenyugszik, elhalóbb

a méhek zümmögése már,

fakó kendő leng ott alább,

a köd leszáll!" —

 

Csak játszik tovább a gyereknép,

ez követ pattint, az füvet tép,

vízben pancsolnak önfeledten,

lepkét fognak a nádason,

s vígak, ha szittyó közt, ijedten,

nyakigláb vízipók oson.

 

„Gyerekek, fűbe dőlni kár! —

Hová imént méh szállt le, már

füstölög a virágkehely.

Bokorban a nyúl félve vár,

a köd közel!" —

 

Míg párából felüti kába

fejét az úrizab, lyukába

bújik a bogár, s kákaszáron

följebb kúszik a lusta moly,

hogy a szárnyának meg ne ártson

a felszálló, nedves gomoly.

 

„Gyerekek, jobb idehaza!

Ne fussatok a lápra ma;

tövisre szürke dér fagyott,

rigó fészkén nyög egymaga,

a köd kavarog!"

 

Parázslik a pásztor pipája,

előtte mintha úszna nyája,

fókacsordát ekként terelget

Proteusz a megőszült habon,

tetőn a fecskék csivitelnek,

lenn kakas szól álmatagon.

 

„Egy gyerek se menjen ki, ne!

Már a kilincsig ér ime

a pára, s lesz mind vastagabb;

csalfán csillog a föld színe,

a köd dagad!" –

 

A homályból, hol mitse látni,

csak a fent' ők zöld csúcsa áll ki,

mint hó feletti kocsmacégér;

halkan bugyogni kezd a láp,

gyönge sípolás, sziszegés kél,

mit a mélység föl-fölbocsát.

 

„Gyerekek, be a házba mind!

Lidérc csalóka fénye int,

varangy duzzad, kígyó lapul,

félelmes járni odakint,

a köd ott az úr!"–

 

Tűnik a zöld, már szürke felleg

a fenyő, lassan bukva feljebb

ködkísértet jön a mocsárból,

s öles léptekkel elinal;

a nád közt bolygó tűz világol,

vízparton zeng a békadal.

 

S most gyönge izzás fénye rezdül

az óriás testén keresztül;

forr, színt válta hab szakadatlan,

észak, észak már lángban áll –

Tüzes nyíl, égő dárda pattan,

mint lávasáv a láthatár!

 

„Hogy villámlik kint, csupa láng

a fövény, könyörülj, Atyánk!

Ki-ki tegye össze kezét,

dögvész, ínség szakad ma ránk –

A köd tűzzel ég!" –

 

Kálnoky László



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap