Életed megy egyre össze
Szűkebb körökben körözve,
Oda babért ami font,
Oda szív, epék, remények,
Nem marad a földi fénynek
Csak az a fekete pont.
Más fordítás:
Kiút
Életed szűkül pörögve
Kis koncentrikus körökre;
Oda dics, a pöf, a fesz,
Oda szív, epe, remények,
Nem mutatnak mást a fények,
Mint ami egy pontnyi lesz.
Még másabb, a síkmértant kihagyó fordítás; igazság szerint magam sem értek vele egyet — inkább csak Kazinczy nyelvi leleményének kívánok hódolni vele —, mert a „mondanivaló”, a lényeg, itt (versben, a költészetben) éppenséggel a geometria, a stilisztikai eszköztár, nem pedig az a közhely, hogy ó jaj, meg kell halni, annak ellenére, hogy az a közhely összehasonlíthatatlanul nagyobb lelki reakciókat képes kiváltani belőlünk mint a geometria; elvégre mit nekünk Hekuba, mit nekünk geometria? Ám ez a geometria, a metafora, ebben a versben csak jó de nem lehengerlő ötlet, nem szorítja össze a versolvasó torkát mint például az, hogy „Hervadása liliomhullás volt, / Ártatlanság képe s bánaté”. Pedig attól sem azért szorul össze az olvasó torka, mert olyannyira sajnálja azt a szegény szerelmes leányt vagy azon keresztül a saját halandóságát, elvégre úgy hullanak köröttünk szüntelenül az emberi lények mint a legyek, és attól mégis sokkal kevésbé szorul össze a torkunk.
Kifelé — befelé
Mind szűkebbre szűkül össze
Életed, halkan körözve,
Oda dicsfény, fesz és pöf,
Oda szív, epék, remények,
Nem mutatnak mást a fények,
Mint tőrt, mely már-már ledöf.