A költő, mondják, csendesebb korokban,
szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng
és szépíti a munkás köznapot.
De ha vihart forralnak a bajok
s hangos pöröllyel kopogtat a sors,
mint zord érc zeng s nem értik szavát…
Ha mindenkit vakság vert, ő, a látnok,
hiába hirdeti, hogy jön a vész,
felverheti Kasszandraként a házat,
a tömeg őrjöng s egy kell csak neki:
a ló! a ló! s rohan a pusztulásba.
Sikolthat a jós, hogy haragszik a
törzs istene s hogy üget már Aszúr
a választott népet rabláncra fűzni;
a bölcs Tanács másképpen értesült,
nevet a jóson, börtönbe veti.
Ha a Szent Várost ostrom övezi
és polgár és katona összecsap
s bent egymást ölik papok s fejedelmek
egy seprünyélért, míg kint már a legfőbb
bástya megdől: ő sóhajt s nincs szava.
Mikor aztán tűzzel-vassal beront
a hódító s férfit-nőt leigáz,
az egyik rész a saját bűneit
tajtékzó dühvel a másikra tolja
s a nyomortörte másik a ripők
győztes morzsáiért tülekszik és
kurjongó táncba kábul s nyalja a
lábat, mely rúg s tipor, – Ő érzi csak
a teljes nyomort és gyalázatot.
Menj föl megint hegyi szellemeidhez
s hozz vigaszosabb igét, az kiment majd
e gyászból! – szól egy aggastyán… Minek
ide mennyei hang, ha nincs fül a
leglaposabb élcére sem? minek
ide szellem, ha nincs más közös ösztön,
csak a vályúé? s egymást szidva minden
céh csak a maga lékelt csónakát
ajánlja a zátonyon, s üdvözülni
kacatát gyarapítja? régi bűnből
fecseg új építést az okos is
és int: zsugorodj féreggé, hogy a
vihar kíméljen, villám meg ne lásson…
Az élők egész mai törzse annyit
tévelygett már, hogy a bálványait,
melyek porba verték, valahányszor
hazudnak, ujra tömjénezni fogja:
elfeledte léte legfőbb parancsát,
ami alkatát biztosítja, nem hisz
Kormányzóban és Vezekeltetőben,
furfanggal akar sorsából kibujni.
Törjék az ugart még zordabb ekék,
nyomják az eget még sürübb ködök…
A sötét éjből a leghalványabb
kék is csak akkor tűz a Maiakra,
ha mindaz, aki egynyelvű, kezet fog
és a romlás ellen fegyverkezik –
ha lerázza a fakult lobogók
vörös, kék vagy fekete rongyait
és éj-nap csak a Vecsernyére gondol.
A Költő pedig őrzi a velőt és
csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon,
szítja a szent tüzet, mely tovaszökken
s életet gyujt, ősök könyveiből
ő hozza a biztos igéretet:
a legfőbb cél választottjaira
sok sivatag vár még, hogy a világot
megváltsa egykor e földrész szive…
s mikor a kínban végső remény is
kihunyni fenyeget: ő sejti már
a derüsebb jövőt. Ő tudja, hogy
híg ábrándoktól, csömörös piactól
s a csillogás mérgétől szüzen, aljas
évek tüzében acélozva itt az
új nemzedék, mely embert és dolgot újra
igaz mértékkel mér, szép és komoly,
idegen előtt büszke, magahivő:
nem jár a pökhendi gőg szirtjein s az
ál-testvériség sekély mocsarában,
kiköpte a langyosat, s álmodó
és türelmes munkából megszüli
az egyetlent, aki segít, a Férfit…
Az majd láncot tör, rendet söpör a
romokra, hazaveri a bitangot
az örök jogba, hol a nagy megint nagy,
úr az úr, parancs a parancs, igaz
jelképet tűz a népi lobogóra:
a hajnal szörnyű vészjelei közt
az éber nappal művéhez vezet
s megalapítja az Új Birodalmat.