Világgá ment a szépkisasszony,
Hogy kikupálja enmagát;
Visszajön, hogy szép ház marasszon,
S ő pihenjen, mint rég, tovább.
Most lehajt ő szolid fejecskét,
Mit körülfog sok copfkerekség,
Egy bútorra, párnapuhára,
Ezt ajánlja a fityulája.
Ez a vers is szerepel a „Goethe legrosszabb versei”. c. könyvben. Hogy miért olyan nagyon rossz, azt nem látom be, noha nem nagy vers, éppen csak nem teljesen érdektelen, bár furcsa, hogy a nagy Goethe ilyen lapos dolgokon is elmereng. Nyilvánvalóan alkalmi vers; valószínűleg tudható, milyen alkalomra írta szerzője, de én nem tudom, az interneten sem találtam semmi erre vonatkozó információt; ha találtam volna, az valószínűleg nem segítene semmit a vers megértésében, hiszen érthető az anélkül is. A lényeg úgyis az az általános valami, amit Goethe leszűr az esetleges egyedi eseményből. Ma is azt látjuk, hogy rengeteg ember bejárja a világot, de nem lesz tőle sem okosabb, sem kevésbé sztereotip és érdektelen átlagember. Csakhogy érdektelen átlagembernek lenni nem bűn és nem szégyen: ilyenekből áll az emberiség, amelyért éltek és olykor haltak is a nagy, rendkívüli emberek, meg a szentek is. Mit rág a szánkba a Biblia? Azt, hogy még Isten kiválasztott, szent népe is bosszantóan ostoba, semmit sem értő, kisstílű, fafejű tömeg. És ma sem sokkal jobb a helyzet.