Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Goethe, Johann Wolfgang von: A hölgy szerelmeslevele (Die Liebende schreibt Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Die Liebende schreibt (Német)

Ein Blick von deinen Augen in die meinen,

Ein Kuß von deinem Mund auf meinem Munde –

Wer davon hat, wie ich, gewisse Kunde,

Mag dem was anders wohl erfreulich scheinen?

 

Entfernt von dir, entfremdet von den Meinen,

Führ ich stets die Gedanken in die Runde,

Und immer treffen sie auf jene Stunde,

Die einzige; da fang ich an zu weinen.

 

Die Träne trocknet wieder unversehens:

Er liebt ja, denk ich, her in diese Stille –

Und solltest du nicht in die Ferne reichen?

 

Vernimm das Lispeln dieses Liebewehens;

Mein einzig Glück auf Erden ist dein Wille,

Dein freundlicher zu mir – gib mir ein Zeichen!



FeltöltőBenő Eszter
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de

A hölgy szerelmeslevele (Magyar)

Egy pillantás két szemedből szemembe,
   
Egy csók az ajkaidról ajkaimra —
   
Kinek az, mint nekem, lelkébe írva,
   
Akármi más boldogságot jelent-e?
   
   
   
Tőled, enyéimtől oly messze menve,
   
Fejemben egy jár körbe mint a hinta
   
Folyvást egyetlen órára kacsintva:
   
Nagy óra volt, s én kezdtem sírni benne.
   
   
   
A könny leszárad végül észrevétlen:
   
Hiszem, szerelme ideér e csöndbe —
   
Hát te távolságot át nem hidalnál?
   
   
   
Halld, jajt milyent súg szerelmem s az énem;
   
Akaratod örömömnek a földje,
   
Hogy befogad-e — ah, egy jelet adj már!
   
   
   
A rím átvonul a vers két első versszakán: ABBA – ABBA. Tévedés azt hinni, hogy ennek semmi jelentősége: a szonettben ez így szokott lenni, a fenti vers pedig szonett. A költőt semmi sem kötelezi rá, hogy éppen a közismerten viszonylag nehéz, kötött technikai szabályokkal megterhelt szonett formájában mondja el úgynevezett „mondanivalóját”, elmondhatná kötetlen versben sőt akár prózában is. De nyilván úgy érzi, hogy a „mondanivalója” nem elég érdekes ahhoz, hogy csak amúgy köznapias formában helyesebben formátlanságban csevegje el.

A „szerelem” nagyon hálás téma: már magában a puszta szóban is nagy pszichikai potenciál van. De nem elég nagy. Hogy ez a potenciális nagyság kidomborodjék, ahhoz még ezt-azt hozzá kell tennie a költőnek. A fenti versben az egyik ilyen valami az az eszme, hogy a szerelem a fizikai távolságot is legyőzi. Még ez sem emelkedik túl magasra a falvédőszínvonal fölé. Goethe a világirodalom egyik óriása, de nem ilyenfajta sőt érdektelen, lapos versei óriási halmazának köszönhetően. Ezt nyilván ő is tudta, és kizárólag azért írt rengeteg lapos, érdektelen verset, mert írhatnékja, írási viszketegsége volt. Lapos témájú/„mondanivalójú” verset akár nagyon jóvá is tehet úgynevezett „külső formája”, amelyet az olvasni közismerten nem tudó irodalomtörténészek egyáltalán észre sem szoktak venni, de más irodalomtudósok sem gyakran. Szóval Goethe ezt a verset azért írta szonettformában, hogy érdekesebb legyen, a költői bravúr látszatát is keltse: a szonett bravúros versalakzat. Legalábbis annak látszik és hallatszik, szabályos prozódiája miatt és amiatt, hogy egy-egy rím abban nem csak két sort zenget össze, hanem többet is. Olyasmi ez, mint a komolyzenében a versenymű: nem okvetlenül nehezebb eljátszani, mint sok más, látszólag szerényebb művet, de úgy hallatszik, mintha, és ettől hatásosabb. Sok szonett csak afféle felszínesen virtuóz hegedűverseny. Szerencsére vannak közöttük nagy művek is, mint ahogyan zseniális versenyművek is vannak.

A németben sokkal könnyebb rímelni, mint a magyarban, azaz: sokkal könnyebb előírásszerűen, elfogadhatóan, szabályosan rímelni. Magyarul sokkal könnyebb eredeti, nem-sztereotip módon, érdekesen rímelni. Ennek egyik oka az, hogy a németben a rím csak tiszta rím lehet, hangról-hangra pontosan ismétel, a magyarban pedig nem, sőt gyakran éppenséggel kerülendő a tiszta rím, hogy ne keltse olcsó szójáték látszatát (mint kecske – fecske, virág – kirág stb.). A magyar asszonáncban a magánhangzók azonosak, a mássalhangzók pedig csak többé vagy kevésbé hasonlóak (de nem irrelevánsak, ahogyan azt sok dilettáns hiszi). A túl könnyű ragrímeket vagy fél-ragrímeket (pl. wehn — stehn) a német költők igyekeznek elkerülni, mindazonáltal még olyan nem-ragrímeket is, mint Munde – Kunde – Runde – Stunde, kitalálhat akárki, német anyanyelvi szintű nyelvtudás sem kell hozzá. A magyarban sem „tilos” a kézenfekvő rím, még a ragrím sem, mindazonáltal csak módjával kell vele élni. Másfelől a túl eredeti, túl jól összecsengő rím (azaz többnyire asszonánc) sem okvetlenül dícsérnivaló: keltheti a mesterkélt, felszínesen csilingelő virtuozitás hatását is, mint pl. gyakran a bravúros Kosztolányi verseiben és versfordításaiban. Egyszóval a német vers általában monoton módon, kellemesen és feltűnés nélkül rímel. kong mint a harangszó; magyarul ugyanez szürke, unalmas volna. Tehát a jó magyar vers rímelése többnyire nem tökéletes egybehangzás, de gyakran csak annál inkább váratlan, eredeti, feltűnő, hatásos, meglepő. Német (angol, stb.) vers magyar fordítása ennélfogva vagy virtuózabb, „formalistább”, cifrább az eredetinél, vagy nem cifrább, de akkor meg szürkébb, érdektelenebb mint magyar vers.

Mindezek ellenére a kifogástalan és jó profi fordítások nagy többsége is — fordításízű... Sőt, ha egy fordítás „profi”, az még egyáltalán nem garancia a jó minőségre. Ám ha még csak nem is „profi”, az már csak rossz lehet, az már csak olyan, mint egy esetleg szép autó, amelynek a kerekeiből hiányzik az ingyen kapható levegő, mint két szemüveglencse keret nélkül, mint egy finom leves só vagy kanál nélkül: ami a legkevésbé lényeges, épp az a legnélkülözhetetlenebb benne...

   * * *

Brahms megzenésítette a verset:

https://www.youtube.com/watch?v=5RJmJXTO94g

https://www.youtube.com/watch?v=uJ97CyMmNtk



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap