Goethe, Johann Wolfgang von: Egy kedves ifjonti aggály (Ein zärtlich jugendlicher Kummer Magyar nyelven)

Ein zärtlich jugendlicher Kummer
Führt mich ins öde Feld; es liegt
In einem stillen Morgenschlummer
Die Mutter Erde. Rauschend wiegt
Ein kalter Wind die starren Äste. Schauernd
Tönt er die Melodie zu meinem Lied voll Schmerz.
Und die Natur ist ängstlich still und trauernd
Doch hoffnungsvoller als mein Herz.

Denn sieh, bald gaukelt dir mit Rosenkränzen
In runder Hand, du Sonnengott, das Zwillingspaar
Mit offnem blauen Aug, mit krausem goldnen Haar
In deiner Laufbahn dir entgegen. Und zu Tänzen
Auf neuen Wiesen schickt
Der Jüngling sich und schmückt
Den Hut mit Bändern, und das Mädchen pflückt
Die Veilchen aus dem jungen Gras, und bückend sieht
Sie heimlich nach dem Busen, sieht mit Seelenfreude
Entfalteter und reizender ihn heute,
Als er vorm Jahr am Maienfest geblüht;
Und fühlt und hofft.

Gott segne mir den Mann
In seinem Garten dort! Wie zeitig fängt er an,
Ein lockres Beet dem Samen zu bereiten!
Kaum riß der März das Schneegewand
Dem Winter von den hagern Seiten,
Der stürmend floh und hinter sich aufs Land
Den Nebelschleier warf, der Fluß und Au
Und Berg in kaltes Grau
Versteckt, da geht er ohne Säumen,
Die Seele voll von Ernteträumen,
Und sät und hofft.

Egy kedves ifjonti aggályom
Hajt ki a puszta földre, le;
Lepi még a hajnali álom
Az anyaföldet. Még szele
Merev ágakat zörget és remegve
Kíséri fájdalmas dalomat, hidegen.
A természet még gyászruhában egyre,
De reménykedőbb, mint szivem.

Mert lám, elédlebeg rózsafüzérrel,
Te Napisten, már-már a két Iker,
Ki szeme kékjébe arany hajszínt kever,
Pályádon. Akiket táncos lépés vezérel
Új rétekre imitt.
Az ifjú ékesít
Szalaggal kalapot, a lány szakít
Ibolyát zsenge fű közül mit fölveszen,
Keblébe rejti és boldog örömmel látja,
Hogy fejlettebb az, izgatóbb is máma
Mint a tavalyi május-ünnepen.
És él s remél.

Az Isten áldja ezt
Az embert kertjében ott! — Máris belekezd
Az új magoknak késziteni ágyást!
Alig vetett le hóruhát
Március, telünk rossz palástját,
Mely tél elszökött a mezőkön át,
Ködfátylát levetette, hogy mező,
Hegy, folyó szürke, s ő
Megy, szegélyeket sem kerülve,
Aratás álmába merülve,
Vet és remél.
   
   
   
Mi az a kedves ifjonti aggály (gond, aggódás), amely miatt a költő ellenállhatatlan késztetést érez, hogy kimenjen a még puszta mezőre? A vers azt nem mondja meg, de van egy ötletem: a gond az, hogy hátha neadjisten nem fog megjönni a tavasz... Emily Dickinson is ettől tart egy versében („Mikor jönnek [t.i. vissza, a költözőmadarak]— jön-e Tavasz — Én mindig kétkedem”, l. az ilyen című verset). Emily Dickinsontól ez kevésbé meglepő aggodalom, mint Goethétől, mert ő folyton a legbizarrabb ötletekkel hozakodik elő. Az említett versben is azt mondja: „Hogy Május megjön-e s mikor, Nem fájt még senkinek.” Tévedett: már Goethét is aggasztotta ez, feltéve, hogy helyesen interpretálom versének elejét. Pedig Goethét nem szokta aggasztani az ilyesmi, ő általában sztoikusan elfogadja, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, legalábbis a természet világában. Itt is hamarosan hozzáteszi, hogy a természet nem fél annyira, mint ő; de azért a természet is csak „reménykedik”, ő sem biztos benne, évezredes tapasztalatai ellenére sem, hogy az idén is el fog jönni az a tavasz.

Ki az az ikerpár, amelynek feltűnte feljogosítja a természetet a tavasz eljöttét illető reménykedésre? Nem az áll ott, hogy „EGY ikerpár”, valamely ikerpár, hanem ”AZ ikerpár”, valamely általánosan ismert vagy ismerhető ikerpár. Az a gyanúm, hogy ez az ikerpár az Ikrek csillagkép, már csak azért is, mert a Napisten PÁLYÁJÁN közeledik a Napisten azaz a nap felé.

Ennek az értelmezésnek az a nehézsége, hogy miért kékszeműek és aranyszőke hajúak ezek a csillagok; de ez még hagyján: a két iker ugyanis az ókori mythológiában Castor és Pollux, két ifjú. Nagyobb baj az, hogy ennek a csillagképnek az „ideje” nem a tél vége, nem akkor lép be a nap ebbe a csillagképbe, hanem nyáron... Legalábbis most: ha jól értettem az erről szóló fejtegetéseket, akkor ez az időpont vándorol. Nyilván nem olyan gyorsan, hogy Goethe kora óta nagy lehetne a változás, de ha jól értettem, valamiféle újraértelmezések is történtek, és valamelyik szisztéma szerint az Ikrek kora áprilisban kezdődik vagy kezdődött. Még ez sem március, de már közelebb jár hozzá... Azt gyanítom, hogy Goethe valamely ókori irodalmi mű alapján nevezi ki ezt a csillagképet a tavasz hírnökének. A dolog nem világos és nem egyértelmű, mert a következő sorokban nem két ifjúról van szó, hanem egy fiúról meg egy lányról.

Megy, szegélyeket sem kerülve, az eredetiben szó szerint: szegélyek nélkül: azt jelenti-e ez, hogy kikerüli a szegélyeket? Vagy éppen ellenkezőleg azt, hogy nem tekint „szegélyeket”, nem hagy szegélyeket, az egész mezőt beveti. És miért fontos ez, akármelyik is a helyes értelmezés? A Bibliában szó esik „a mezőnek széléről”, de nem arról, hogy nem szabad bevetni, hanem éppen ellenkezőleg, hogy nem szabad learatni (a szegények számára kell meghagyni; 3 Mózes 19, 9). Hogy Goethe rosszul emlékezett a feltételezésem szerinti ókori irodalmi műre meg a Bibliára, azt nehéz elképzelni.