Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Goethe, Johann Wolfgang von: Faust (1.2.1.) Der Tragödie erster Teil. Marthens Garten

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Faust (1.2.1.) Der Tragödie erster Teil. Marthens Garten (Német)

          Margarete. Faust.

Margarete:
Versprich mir, Heinrich!

Faust:
                                   Was ich kann!

Margarete:
Nun sag, wie hast du's mit der Religion?
Du bist ein herzlich guter Mann,
Allein ich glaub, du hältst nicht viel davon.

Faust:
Laß das, mein Kind! Du fühlst, ich bin dir gut;
Für meine Lieben ließ' ich Leib und Blut,
Will niemand sein Gefühl und seine Kirche rauben.

Margarete:
Das ist nicht recht, man muß dran glauben.

Faust:
Muß man?

Margarete:
               Ach! wenn ich etwas auf dich konnte!
Du ehrst auch nicht die heil'gen Sakramente.

Faust:
Ich ehre sie.

Margarete:
                   Doch ohne Verlangen.
Zur Messe, zur Beichte bist du lange nicht gegangen.
Glaubst du an Gott?

Faust:
Mein Liebchen, wer darf sagen:
Ich glaub an Gott?
Magst Priester oder Weise fragen,
Und ihre Antwort scheint nur Spott
Über den Frager zu sein.

Margarete:
So glaubst du nicht?

Faust:
Mißhör mich nicht, du holdes Angesicht!
Wer darf ihn nennen?
Und wer bekennen:
»Ich glaub ihn!«?
Wer empfinden,
Und sich unterwinden
Zu sagen: »Ich glaub ihn nicht!«?
Der Allumfasser,
Der Allerhalter,
Faßt und erhält er nicht
Dich, mich, sich selbst?
Wölbt sich der Himmel nicht da droben?
Liegt die Erde nicht hier unten fest?
Und steigen freundlich blickend
Ewige Sterne nicht herauf?
Schau ich nicht Aug in Auge dir,
Und drängt nicht alles
Nach Haupt und Herzen dir,
Und webt in ewigem Geheimnis
Unsichtbar sichtbar neben dir?
Erfüll davon dein Herz, so groß es ist,
Und wenn du ganz in dem Gefühle selig bist,
Nenn es dann, wie du willst,
Nenn's Glück! Herz! Liebe! Gott
Ich habe keinen Namen
Dafür! Gefühl ist alles;
Name ist Schall und Rauch,
Umnebelnd Himmelsglut.

Margarete:
Das ist alles recht schön und gut;
Ungefähr sagt das der Pfarrer auch,
Nur mit ein bißchen andern Worten.

Faust:
Es sagen's allerorten
Alle Herzen unter dem himmlischen Tage,
Jedes in seiner Sprache;
Warum nicht ich in der meinen?

Margarete:
Wenn man's so hört, möcht's leidlich scheinen,
Steht aber doch immer schief darum;
Denn du hast kein Christentum.

Faust:
Liebs Kind!

Margarete:
                Es tut mir lange schon weh,
Daß ich dich in der Gesellschaft seh.

Faust:
Wieso?

Margarete:
           Der Mensch, den du da bei dir hast,
Ist mir in tiefer innrer Seele verhaßt;
Es hat mir in meinem Leben
So nichts einen Stich ins Herz gegeben
Als des Menschen widrig Gesicht.

Faust:
Liebe Puppe, fürcht ihn nicht!

Margarete:
Seine Gegenwart bewegt mir das Blut.
Ich bin sonst allen Menschen gut;
Aber wie ich mich sehne, dich zu schauen,
Hab ich vor dem Menschen ein heimlich Grauen,
Und halt ihn für einen Schelm dazu!
Gott verzeih mir's, wenn ich ihm unrecht tu!

Faust:
Es muß auch solche Käuze geben.

Margarete:
Wollte nicht mit seinesgleichen leben!
Kommt er einmal zur Tür herein,
Sieht er immer so spöttisch drein
Und halb ergrimmt;
Man sieht, daß er an nichts keinen Anteil nimmt;
Es steht ihm an der Stirn geschrieben,
Daß er nicht mag eine Seele lieben.
Mir wird's so wohl in deinem Arm,
So frei, so hingegeben warm,
Und seine Gegenwart schnürt mir das Innre zu.

Faust:
Du ahnungsvoller Engel du!

Margarete:
Das übermannt mich so sehr,
Daß, wo er nur mag zu uns treten,
Mein ich sogar, ich liebte dich nicht mehr.
Auch, wenn er da ist, könnt ich nimmer beten,
Und das frißt mir ins Herz hinein;
Dir, Heinrich, muß es auch so sein.

Faust:
Du hast nun die Antipathie!
Margarete:
Ich muß nun fort.

Faust:
                          Ach kann ich nie
Ein Stündchen ruhig dir am Busen hängen
Und Brust an Brust und Seel in Seele drängen?

Margarete:
Ach wenn ich nur alleine schlief!
Ich ließ dir gern heut nacht den Riegel offen;
Doch meine Mutter schläft nicht tief,
Und würden wir von ihr betroffen,
Ich wär gleich auf der Stelle tot!

Faust:
Du Engel, das hat keine Not.
Hier ist ein Fläschchen!
Drei Tropfen nur In ihren Trank umhüllen
Mit tiefem Schlaf gefällig die Natur.

Margarete:
Was tu ich nicht um deinetwillen?
Es wird ihr hoffentlich nicht schaden!

Faust:
Würd ich sonst, Liebchen, dir es raten?

Margarete:
Seh ich dich, bester Mann, nur an,
Weiß nicht, was mich nach deinem Willen treibt,
Ich habe schon so viel für dich getan,
Daß mir zu tun fast nichts mehr übrigbleibt. (Ab.)

          Mephistopheles tritt auf.

Mephistopheles:
Der Grasaff! ist er weg?


Faust:
                                   Hast wieder spioniert?

Mephistopheles:
Ich hab's ausführlich wohl vernommen,
Herr Doktor wurden da katechisiert;
Hoff, es soll Ihnen wohl bekommen.
Die Mädels sind doch sehr interessiert,
Ob einer fromm und schlicht nach altem Brauch.
Sie denken: duckt er da, folgt er uns eben auch.

Faust:
Du Ungeheuer siehst nicht ein,
Wie diese treue liebe Seele
Von ihrem Glauben voll,
Der ganz allein
Ihr seligmachend ist, sich heilig quäle,
Daß sie den liebsten Mann verloren halten soll.

Mephistopheles:
Du übersinnlicher sinnlicher Freier,
Ein Mägdelein nasführet dich.

Faust:
Du Spottgeburt von Dreck und Feuer!

Mephistopheles:
Und die Physiognomie versteht sie meisterlich:
In meiner Gegenwart wird's ihr, sie weiß nicht wie,
Mein Mäskchen da weissagt verborgnen Sinn;
Sie fühlt, daß ich ganz sicher ein Genie,
Vielleicht wohl gar der Teufel bin.
Nun, heute nacht –?

Faust:
Was geht dich's an?

Mephistopheles:
Hab ich doch meine Freude dran!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/buch/faust-eine-tragodie-3664/19

Faust (1.2.1.) A Tragédia Első Része. Marthe kertje (Magyar)

          Margarete. Faust

MARGARETE
Ígérd meg, Heinrich!

FAUST
                               Ha tudom!

MARGARETE
A vallással hogy’ állsz? Ezt mondd előbb.
Jószívű férfi vagy nagyon,
De azt hiszem, nincs hozzá sok közöd.

FAUST
Hagyd ezt, lányom! Érzed, mi hajt feléd;
Életem adnám szeretteimért,
Nem fogom templomát el senkitől se venni.

MARGARETE
Az nem elég! Hinni kell benne, hinni!

FAUST
Kell?

MARGARETE
       Ah, bár volna hatalmam feletted!
A Szentségeket sem, nem tiszteled te.

FAUST
Tisztelem őket.

MARGARETE
                       De nem imádod.
Se gyónni, se misén már rég senki se látott.
Az Istent, hiszed Őt?

FAUST
Ki mondhatja magáról:
Én hiszem Őt?
Kérdezd bölcstől vagy szentatyától,
Akárha gúnyolnák a kérdezőt,
Olyan a feleletük.

MARGARETE
Hát nincs hited?

FAUST
Ne értd félre, te angyalszép gyerek!
Ki nevezheti meg Őt,
És ki vallhatja:
Hiszem Őt?
Van oly merész, ki
Azt mondja s érzi:
Nem hiszem Őt?
A Mindentfenntartó,
A Mindentmegtartó
Nem tart-e magában
Téged, engem s Önnön magát?
Ott fent az Ég nem boltozódik?
Nem áll szilárdan itt lent a Föld?
S nyájasan ránk tekintve
Nem kelnek örök Csillagok?
Szemedbe nem nézek-e én,
S nem tör-e minden
Fejed s Szived felé
És sző az örökös Titokban,
Láthatatlan, láthatón, körötted?
Tárd Szíved ki előtte, bármi nagy,
S e boldogító Érzéssel ha telve vagy,
Adj neki nevet amilyet akarsz.
Boldogság! Szív! Szeretet! Isten!
Nincs énnekem nevem rá.
Nincs rá! Az Érzés minden;
Kong csak a név, csak füstgomoly
Mely elfeledi az Ég Tüzét.

MARGARETE
Mindez valóban jó és szép;
A pap is így valahogy, ha szól,
Csak kissé más szavakkal mondja.

FAUST
Mindenhol ezt dobogja
Minden szív a mennyei fényre kelvén,
Mindük a maga nyelvén.
Én mért ne hát az enyémen?

MARGARETE
Így hallva nem hangzik keményen,
Ámde azért sántít a dolog;
A kereszténység nem tulajdonod.

FAUST
Kedves gyerek!

MARGARETE
                        Rég fáj nekem,
Rossz a társaságod, rossz, igen!

FAUST
Hogyhogy?

MARGARETE
                Az, aki folyton jár veled,
Szívemben nem ébreszt, csak gyűlöletet.
Még soha életembe’
Úgy semmi se hasitott szivembe,
Mint az az undok arca, a bőre.

FAUST
Édes baba, ne félj tőle!

MARGARETE
Hogyha itt van, bensőm beleremeg.
Amúgy mindenkit szeretek;
Ám amennyire vágyom utánad,
Úgy űz tőle titkos iszony, utálat,
És azt hiszem, a lelke gaz!
Isten megbocsássa, ha mégsem az.

FAUST
Kell ilyen szerzet is a földön.

MARGARETE
Ilyen álmomban elő ne jöjjön!
Mihelyt a lábát beteszi,
Gúnyos szemeit szegezi,
És bősz, igen;
Lászik, hogy minden őneki idegen,
A homlokára rá van írva,
Nincs lélek, akit szeretni bírna.
Oly jó, ha átölel karod,
Oly odaadó, szabad vagyok,
De nyomban gúzsbaköt az ő jelenléte.

FAUST
Te sokatsejtő angyali lény, te!

MARGARETE
Ez úgy ül a lelkemen,
Hogy közénk ahol csak betoppan,
Úgy érzem, nem tudlak szeretni sem.
És imádkozni sem tudnék, ha ott van.
Ez az, mi rágja szívemet.
Ez, Heinrich, másként veled sem lehet.

FAUST
Ez a te antipátiád!

MARGARETE
Most mennem kell.

FAUST
                            Nincs soh’se hát
Egy óra se, hogy pihenjek karodban,
S keblem kebledhez, lelkem lelkedhez szorítsam?

MARGARETE
Ah, volna csak külön szobám!
Az ajtóm ma éjszaka nyitva állna;
De nem alszik mélyen anyám,
És hogyha ő ott ránktalálna,
Ott halnék meg a helyszinen.

FAUST
Te angyal, nincs vész semmi sem.
Ím itt egy üvegcse, három csepp
A poharába, és belengi
Mély, édes álom a természetet.

MARGARETE
Mit vagyok képes érted tenni!
Nem árt neki, remélhetően?

FAUST
Adnám-e, kedvesem, különben?

MARGARETE
Te jóság, ha csak megpillantalak,
Nem is tudom, mi hajt, hogy kedvedre tegyek;
Annyit megtettem neked, oly sokat,
Hogy szinte nincs is már, mit tehetek. (El)

          Fellép Mephistopheles

MEPHISTOPHELES
A bölcs fruska! Eltűnt?

FAUST
                                 Megint spionkodtál?

MEPHISTOPHELES
Hallottam jól fülem tapasztva,
A Doktor úr ma itt katekizált;
Remélem, meglesz majd a haszna.
Szerfölött érdekel minden leányt,
Jámbor-e ős szokás szerint a vad.
Vélik: Ha ott kezes, nekünk is szót fogad.

FAUST
Te Szörny, fel nem fogod soha,
Hogy’ gyötrik e hű, drága lelket,
Mert eltölti Hite,
Mely egymaga
Üdvösséget hoz neki, szent gyötrelmek,
Hogy azt, akit imád, veszve kell hinnie.

MEPHISTOPHELES
Te érzékfeletti, érzéki arszlán,
E lány belőled bolondot csinált.

FAUST
Te kosz- és tűzvakarcs a Földnek arcán!

MEPHISTOPHELES
S mesterül érti a physiognomiát. *
A jelenlétemben nem tudja, mi leli;
Maszkocskám rejtjelentés jósjele;
Érzi, nyilván felsőbb lény, démoni,
Sőt épp az Ördög jár vele.
Nos, ma éjjel –?

FAUST
Ahhoz meg mi közöd?

MEPHISTOPHELES
De hiszen nagyon örülök!

..........................
* E jelenettel nagyjából egy időben keletkezett Lavaternek, Goethe barátjának „Physiognomische Fragmente” c. műve, s vele a fiziognómia (Sárközi György fordításában: arcisme) tudománya. Goethe nagy érdeklődést tanusított iránta.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap