Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Goethe, Johann Wolfgang von: Faust (2.5.5) A tragédia második része. Ötödik felvonás. Éjfél (Faust (2.5.5) Der Tragödie zweiter Teil. Fünfter Akt. Mitternacht Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja
Israel Efraim portréja

Vissza a fordító lapjára

Faust (2.5.5) Der Tragödie zweiter Teil. Fünfter Akt. Mitternacht (Német)

      Vier graue Weiber treten auf

Erste
Ich heiße der Mangel. –

Zweite
Ich heiße die Schuld.

Dritte
Ich heiße die Sorge. –

  

  

  

  

  

  

Vierte
Ich heiße die Not.

Zu drei
Die Tür ist verschlossen, wir können nicht ein;
Drin wohnet ein Reicher, wir mögen nicht 'nein.

Mangel
Da werd' ich zum Schatten. –

Schuld
Da werd' ich zunicht.

Not
Man wendet von mir das verwöhnte Gesicht.

Sorge
Ihr Schwestern, ihr könnt nicht und dürft nicht hinein.
Die Sorge, sie schleicht sich durchs Schlüsselloch ein.

                                      Sorge verschwindet

Mangel
Ihr, graue Geschwister, entfernt euch von hier.

Schuld
Ganz nah an der Seite verbind' ich mich dir.

Not
Ganz nah an der Ferse begleitet die Not.

Zu drei
Es ziehen die Wolken, es schwinden die Sterne!
Dahinten, dahinten! von ferne, von ferne,
Da kommt er, der Bruder, da kommt er, der – – – Tod.

Faust im Palast.
Vier sah ich kommen, drei nur gehn;
Den Sinn der Rede konnt' ich nicht verstehn.
Es klang so nach, als hieß' es – Not,
Ein düstres Reimwort folgte – Tod.
Es tönte hohl, gespensterhaft gedämpft.
Noch hab' ich mich ins Freie nicht gekämpft.
Könnt' ich Magie von meinem Pfad entfernen,
Die Zaubersprüche ganz und gar verlernen,
Stünd' ich, Natur, vor dir ein Mann allein,
Da wär's der Mühe wert, ein Mensch zu sein.
Das war ich sonst, eh' ich's im Düstern suchte,
Mit Frevelwort mich und die Welt verfluchte.
Nun ist die Luft von solchem Spuk so voll,
Daß niemand weiß, wie er ihn meiden soll.
Wenn auch ein Tag uns klar vernünftig lacht,
In Traumgespinst verwickelt uns die Nacht;
Wir kehren froh von junger Flur zurück,
Ein Vogel krächzt; was krächzt er? Mißgeschick.
Von Aberglauben früh und spat umgarnt:
Es eignet sich, es zeigt sich an, es warnt.
Und so verschüchtert, stehen wir allein.
Die Pforte knarrt, und niemand kommt herein.

                                         Erschüttert


Ist jemand hier? –

  

  

  

  

  

  

      

Sorge
Die Frage fordert Ja!

Faust
Und du, wer bist denn du? –

Sorge
Bin einmal da.

Faust
Entferne dich! –

Sorge
Ich bin am rechten Ort.

Faust erst ergrimmt, dann besänftigt, für sich
Nimm dich in acht und sprich kein Zauberwort.

Sorge
   Würde mich kein Ohr vernehmen,
   Müßt' es doch im Herzen dröhnen;
   In verwandelter Gestalt
   üb' ich grimmige Gewalt.
   Auf den Pfaden, auf der Welle,
   Ewig ängstlicher Geselle,
   Stets gefunden, nie gesucht,
   So geschmeichelt wie verflucht. –
   Hast du die Sorge nie gekannt?

Faust
Ich bin nur durch die Welt gerannt;
Ein jed' Gelüst ergriff ich bei den Haaren,
Was nicht genügte, ließ ich fahren,
Was mir entwischte, ließ ich ziehn.
Ich habe nur begehrt und nur vollbracht
Und abermals gewünscht und so mit Macht
Mein Leben durchgestürmt; erst groß und mächtig,
Nun aber geht es weise, geht bedächtig.
Der Erdenkreis ist mir genug bekannt,
Nach drüben ist die Aussicht uns verrannt;
Tor, wer dorthin die Augen blinzelnd richtet,
Sich über Wolken seinesgleichen dichtet!
Er stehe fest und sehe hier sich um;
Dem Tüchtigen ist diese Welt nicht stumm.
Was braucht er in die Ewigkeit zu schweifen!
Was er erkennt, läßt sich ergreifen.
Er wandle so den Erdentag entlang;
Wenn Geister spuken, geh' er seinen Gang,
Im Weiterschreiten find' er Qual und Glück,
Er, unbefriedigt jeden Augenblick!

Sorge
   Wen ich einmal besitze,
   Dem ist alle Welt nichts nütze;
   Ewiges Düstre steigt herunter,
   Sonne geht nicht auf noch unter,
   Bei vollkommnen äußern Sinnen
   Wohnen Finsternisse drinnen,
   Und er weiß von allen Schätzen
   Sich nicht in Besitz zu setzen.
   Glück und Unglück wird zur Grille,
   Er verhungert in der Fülle;
   Sei es Wonne, sei es Plage,
   Schieb er's zu dem andern Tage,
   Ist der Zukunft nur gewärtig,
   Und so wird er niemals fertig.


Faust
Hör auf! so kommst du mir nicht bei!
Ich mag nicht solchen Unsinn hören.
Fahr hin! die schlechte Litanei,
Sie könnte selbst den klügsten Mann betören.

Sorge
   Soll er gehen, soll er kommen?
   Der Entschluß ist ihm genommen;
   Auf gebahnten Weges Mitte
   Wankt er tastend halbe Schritte.
   Er verliert sich immer tiefer,
   Siehet alle Dinge schiefer,
   Sich und andre lästig drückend;
   Atemholend und erstickend;
   Nicht erstickt und ohne Leben,
   Nicht verzweiflend, nicht ergeben.
   So ein unaufhaltsam Rollen,
   Schmerzlich Lassen, widrig Sollen,
   Bald Befreien, bald Erdrücken,
   Halber Schlaf und schlecht Erquicken
   Heftet ihn an seine Stelle
   Und bereitet ihn zur Hölle.

Faust
Unselige Gespenster! so behandelt ihr
Das menschliche Geschlecht zu tausend Malen;
Gleichgültige Tage selbst verwandelt ihr
In garstigen Wirrwarr netzumstrickter Qualen.
Dämonen, weiß ich, wird man schwerlich los,
Das geistig-strenge Band ist nicht zu trennen;
Doch deine Macht, Sorge, schleichend groß,
Ich werde sie nicht anerkennen.

  

  

  

  

  

Sorge
Erfahre sie, wie ich geschwind
Mich mit Verwünschung von dir wende!
Die Menschen sind im ganzen Leben blind,
Nun, Fauste, werde du's am Ende!

                                Sie haucht ihn an

Faust erblindet
Die Nacht scheint tiefer tief hereinzudringen,
Allein im Innern leuchtet helles Licht;
Was ich gedacht, ich eil' es zu vollbringen;
Des Herren Wort, es gibt allein Gewicht.
Vom Lager auf, ihr Knechte! Mann für Mann!
Laßt glücklich schauen, was ich kühn ersann.
Ergreift das Werkzeug, Schaufel rührt und Spaten!
Das Abgesteckte muß sogleich geraten.
Auf strenges Ordnen, raschen Fleiß
Erfolgt der allerschönste Preis;
Daß sich das größte Werk vollende,
Genügt ein Geist für tausend Hände.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de

Faust (2.5.5) A tragédia második része. Ötödik felvonás. Éjfél (Magyar)

                 Négy szürke nőalak lép fel

AZ ELSŐ
A nevem a Szükség.

A MÁSODIK
A nevem a Gond.

A HARMADIK
A nevem Adósság.*

---------------------
* Schuld = 1. bűn. 2. adósság. Egyes német magyarázók szerint itt bűnt illetve bűntudatot jelent, mondván, hogy ezt a nagyok elhessegetik maguktól. Minthogy Faustnak még csak szüksége sincs rá, hogy elhessegessen magától valamiféle bűntudatot, annyira gátlástalan önmaga megvalósításában, sokkal kézenfekvőbb azon magyarázók értelmezése, hogy itt egyszerűen az Adóssággal van dolgunk, kivált a Szükség (ered.: Hiány), a Gond és a Nincs (ered: Ínség) társaságában.
---------------------

A NEGYEDIK
A nevem a Nincs.

MINDHÁRMAN
Itt zárva a porta, be nem mehetünk,
Itt gazdag a gazda, mi nem kenyerünk.

A SZÜKSÉG
Árnnyá leszek itten.

AZ ADÓSSÁG
A ködbe veszek.

A NINCS
Fitymálva szaladnak előlem ezek.

A GOND
Nem vár ez a ház titeket, hugaim;
A Gond belopózik a kulcslyukain.

                     (A Gond eltűnik)

A SZÜKSÉG
Ti szürke hugok, hamar el veletek!

AZ ADÓSSÁG
Közel futok egyre, karöltve veled.

A NINCS
Közel fut a Nincs, nyomotokra talál.

MINDHÁRMAN
Felhők gyülekeznek, a csillag elillan:
Amonnan, amonnan a Penge kivillan,
Amott jön a Bátya, jön ott a – – – – – Halál.

FAUST (a palotában)
Négy jött, csak hárman mentek el,
Mit mondtak, eszem nem foghatta fel.
Talán azt mondták – Rátalál.
Egy komor rím felelt – Halál.
Mint kísértethang kongott, fojtottan.
Szabaddá még nem küzdöttem magam.
Ha levethetném a Mágia nyűgét,
Varázsigét fejemből mind kiűznék,
Pusztán mint Férfi állnék, Természet, eléd,
Akkor érné meg Ember lenni még.

Az voltam, mielőtt érte homályra szállva
Bűnös átkot mondtam magamra s a Világra.
Most ily rémekkel oly teli a lég,
Hogy elrejtőzni sincsen zug elég.
Ha egy nap észvilág ránkmosolyog,
Köt ránk az Éj száz álomgúzsbogot;
Lábunk az ifjú rétről visszatér,
Madár rikolt. Mit rikoltott? „Baj ér.”
Babona bent, babona* kint s megint –
Mi felrémlik, mi elsuhan, mi int –**
Társunk a Félsz és a Magány vele;
Nyílik az ajtó, nem jön senki be.

             (Megremeg)

Van itt valaki?

-------------------

* Kálnoky „tévhit”-nek fordítja, bizonyára aktualizálni akarja. Azt hiszem, igaza van. (Azért nem követem, hogy emígy is le legyen fordítva.)

** „Eignet sich”: az egyik kiadás magyarázata szerint = „megjelenik, kísértetiesen hírül adatik”, egy másiké szerint ugyanaz, mint „sich ereignet”, = „megtörténik”.

-------------------

A GOND
                     Visszhang válaszod!

FAUST
Hát te, ki vagy te hát?

A GOND
                              Csak itt vagyok.

FAUST
Távozz innen!

A GOND
                   Jó helyen járok itt.

FAUST (előbb feldühödve, majd lecsillapodva, magában)
Vigyázz, hogy ki ne ejts varázsigét!

A GOND
   Fül ha nem hallana engem,
   Úgy a szívben kéne rengnem;
   Változó az Alakom,
   Hatalmam bősz hatalom.
   Út porában, tenger árján
   Nyughatatlan Útitárs jár;
   Nem tágító, nem hivott,
   Dédelgetett, átkozott!
   Nem ismerős a Gond tehát? –

FAUST
Rohantam a Világon át,
Minden, mi vágy volt, üstökön ragadtam,
Mi nem volt elég, futni hagytam,
Mit elszalaszték, elszaladt.
Csak Vágy volt s Beteljesülés velem,
És újra csak a Vágy, s az Életen
Így viharzottam át; előbb robogva,
De most bölcsen folyik, folyik fontolva.
A Földgolyót eléggé ismerem.
A Kilátás elzárva odafenn;
Bolond, ki kancsal pillantásokat küld,
A felhők fölé atyafiakat költ!
Vesse meg lábát s itt nézzen körül;
A Világ szól ahhoz, ki nekiül.
Az Öröklétben mi haszna bolyogni!
Mit megismer, meg tudja fogni.
A Földnapját így vándorolja át;
Ha rém kísért, menjen Útján tovább;
A Tovább-ban leljen Kínt-Örömet
Az, ki soha meg nem elégedett!

A GOND
   Ha valakit eljegyeztem,
   Egész világ tehetetlen,
   Feketeség árad köréje,
   Nincsen napja, nincsen éje,
   Bármi éles szeme lenne,
   Vakhomályok laknak benne,
   Minden kincsből soha semmi
   Nem tud az ő kincse lenni.
   Jó, rossz dolga agyrém dolga,
   Éhen pusztul dúslakodva,
   Legyen átka vagy malasztja,
   Mindig másnapra halasztja,
   Csak a jövőt lesi mindig,
   S nem végez be soha semmit.

FAUST
Elég! Nem bolondítasz tovább!
Nem érdekel ez a badarság.
Tágulj! Rossz a litániád,
A legokosabbat is megzavarnád.

A GOND
   Menjen-e vagy ittmaradjon?
   Azt se tudja, mit akarjon;
   Síma úton tétovázva
   Száz féllépést tesz hiába.
   Egyre mélyebb lápra téved,
   Mindent tévesen itél meg,
   Magának terhére, másnak
   Kitéve a fulladásnak,
   Meg nem fúlva, mégsem élve,
   Fel nem adva, még remélve.
   Örök Forgás, örök Átok,
   Megneteddek és Muszájok,
   Szabadulás, Leveretés,
   Félalvás és Rosszébredés,
   Mindettől helyben topogva
   Rendeltetik a Pokolra.

FAUST
Gyászos kísértetek! Így tudtok bánni ti
Az emberi nemmel ezerszer újra;
Közömbös napot sem tudtok szánni ti,
Rossz bajszövevény lesz az is elfajulva.*
Démon el embert, tudom, sose hagy,
A szellem-erős** Szál eltéphetetlen;
De Hatalmad, ó, Gond, mely lopva-nagy,**
Nem fog uralkodni felettem.

------------------
* Ered.: „Hálóként körülgubancolt gyötrelmek undok zűrzavarává teszitek.” Kálnoky: „bonyolult kinok / undorító zűrzavarába fojtva.

** Egy interpretátor (Düntzer): „Geistig-streng, a szellem számára szigorú [vagy: erős] : merész szókapcsolás, mint schleichend groß [alattomosan v. lopózva nagy].” Kálnoky: „szoros szellemgúzs” és „fondor hatalmad”.

------------------

A GOND
Tapasztald meg azon, amint
Elsuhanok, szemed megverve még én!
Élethosszig vak Emberfia mind,
Nos, Fauste, légy hát vak a végén! –

          (Rálehel)

FAUST (megvakítva)
Az Éjt most mélyebb-mélyen* beérezni,
De Bensőmben ragyog fényes Világ;
Mit kigondoltam, futok elvégezni;**
Mindennek Súlyt csak az Úr szava ád.
Felkelni, szolgák! Mind, mi Férfi van!
Merész Eszmám hadd lássák boldogan!
Szerszám, ásó, lapát előkerüljön!
Mit kitűztünk, azonnal sikerüljön!
Szigorú Rend, gyors Szorgalom
Díja a legszebb Jutalom.
Mik fő Nagyművet betetéznek,
Elég egy Szellem ezernyi kéznek.

--------------------
* Ered.: „Az éj mélyebb-mélyen látszik ide benyomulni.” – Mélyebb-mélyen: goethei furcsaság. Egy másik hasonló helyhez Düntzer megjegyzi, hogy az olasz nyelvnek sajátja az ilyesmi.

** Ezt a szót mondja majd Mephistopheles, amikor Faust meghal: „Elvégeztetett.”



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap