Faust (2.5.6) Der Tragödie zweiter Teil. Fünfter Akt. Großer Vorhof des Palasts (Német)
Mephistopheles Herbei, herbei! Herein, herein! Ihr schlotternden Lemuren, Aus Bändern, Sehnen und Gebein Geflickte Halbnaturen.
Lemuren Wir treten dir sogleich zur Hand, Und wie wir halb vernommen, Es gilt wohl gar ein weites Land, Das sollen wir bekommen. Gespitzte Pfähle, die sind da, Die Kette lang zum Messen; Warum an uns den Ruf geschah, Das haben wir vergessen.
Mephistopheles Hier gilt kein künstlerisch Bemühn; Verfahret nur nach eignen Maßen! Der Längste lege längelang sich hin, Ihr andern lüftet ringsumher den Rasen; Wie man's für unsre Väter tat, Vertieft ein längliches Quadrat! Aus dem Palast ins enge Haus, So dumm läuft es am Ende doch hinaus.
Lemuren Wie jung ich war und lebt' und liebt', Mich deucht, das war wohl süße; Wo's fröhlich klang und lustig ging, Da rührten sich meine Füße.
Nun hat das tückische Alter mich Mit seiner Krücke getroffen; Ich stolpert' über Grabes Tür, Warum stand sie just offen!
Faust (aus dem Palaste tretend tastet an den Türpfosten) Wie das Geklirr der Spaten mich ergetzt! Es ist die Menge, die mir frönet, Die Erde mit sich selbst versöhnet, Den Wellen ihre Grenze setzt, Das Meer mit strengem Band umzieht.
Mephistopheles Du bist doch nur für uns bemüht Mit deinen Dämmen, deinen Buhnen; Denn du bereitest schon Neptunen, Dem Wasserteufel, großen Schmaus. In jeder Art seid ihr verloren; – Die Elemente sind mit uns verschworen, Und auf Vernichtung läuft's hinaus.
Faust Aufseher! –
Mephistopheles Hier! –
Faust Wie es auch möglich sei, Arbeiter schaffe Meng' auf Menge, Ermuntere durch Genuß und Strenge, Bezahle, locke, presse bei! Mit jedem Tage will ich Nachricht haben, Wie sich verlängt der unternommene Graben.
Mephistopheles Man spricht, wie man mir Nachricht gab, Von keinem Graben, doch vom Grab.
Faust Ein Sumpf zieht am Gebirge hin, Verpestet alles schon Errungene; Den faulen Pfuhl auch abzuziehn, Das Letzte wär' das Höchsterrungene. Eröffn' ich Räume vielen Millionen, Nicht sicher zwar, doch tätig-frei zu wohnen. Grün das Gefilde, fruchtbar; Mensch und Herde Sogleich behaglich auf der neusten Erde, Gleich angesiedelt an des Hügels Kraft, Den aufgewälzt kühn-emsige Völkerschaft. Im Innern hier ein paradiesisch Land, Da rase draußen Flut bis auf zum Rand, Und wie sie nascht, gewaltsam einzuschießen, Gemeindrang eilt, die Lücke zu verschließen. Ja! diesem Sinne bin ich ganz ergeben, Das ist der Weisheit letzter Schluß: Nur der verdient sich Freiheit wie das Leben, Der täglich sie erobern muß. Und so verbringt, umrungen von Gefahr, Hier Kindheit, Mann und Greis sein tüchtig Jahr. Solch ein Gewimmel möcht' ich sehn, Auf freiem Grund mit freiem Volke stehn. Zum Augenblicke dürft' ich sagen: Verweile doch, du bist so schön! Es kann die Spur von meinen Erdetagen Nicht in äonen untergehn. – Im Vorgefühl von solchem hohen Glück Genieß' ich jetzt den höchsten Augenblick.
Faust sinkt zurück; die Lemuren fassen ihn auf und legen ihn auf den Boden.
Mephistopheles Ihn sättigt keine Lust, ihm gnügt kein Glück, So buhlt er fort nach wechselnden Gestalten; Den letzten, schlechten, leeren Augenblick, Der Arme wünscht ihn festzuhalten. Der mir so kräftig widerstand, Die Zeit wird Herr, der Greis hier liegt im Sand. Die Uhr steht still – –
Chor Steht still! Sie schweigt wie Mitternacht. Der Zeiger fällt. –
Mephistopheles Er fällt, es ist vollbracht.
Chor Es ist vorbei. –
Mephistopheles Vorbei! ein dummes Wort. Warum vorbei? Vorbei und reines Nicht, vollkommnes Einerlei! Was soll uns denn das ew'ge Schaffen! Geschaffenes zu nichts hinwegzuraffen! »Da ist's vorbei!« Was ist daran zu lesen? Es ist so gut, als wär' es nicht gewesen, Und treibt sich doch im Kreis, als wenn es wäre. Ich liebte mir dafür das Ewig-Leere. Feltöltő | Efraim Israel |
Az idézet forrása | http://gutenberg.spiegel.de/buch/der-tragodie-zweiter-teil-3645/60 |
|
Faust (2.5.6) A tragédia második része. Ötödik felvonás. A palota nagy előudvara (Magyar)
Fáklyák
MEPHISTOPHELES (mint felügyelő, az élen) Hé, hozzám! Ide fussatok Ti imbolygó lemurok!* Ín-fércelmények, csontosok, Fél-lények, sárbantúrók!
--------------- * Lemurok: büntetésből nyugalmukat nem lelő latin kísértetek, halottak árnyai. Goethe képzeletét egy cumae-i sír domborművén ragadták meg: „... igaz képe a szomorú lemuroknak, akiknek maradt még annyi izmuk és inuk, hogy kínkeservvel mozoghassanak, s így nem pusztán keresztüllátható csontvázakként jelennek meg, és nem rogynak össze.” – Goethe helytelenül hangsúlyozza Lemúrennek: latinul Lémurés, ném. Lémuren (az ú rövid); átveszem a hibáját. ---------------
LEMUROK (kórusban) Máris lessük parancsaid, És úgy vettük ki félig, Jókora darab föld van itt, Azt minekünk igérik. Mind itt a cövek hegyese, A mérőlánc megettük; Hogy mért hívtak minket ide, Azt már elfelejtettük.
MEPHISTOPHELES Itt nem járja művészkedés; Mérjetek ön-mértéketekkel! A legnyúlánkabb lent nyúljon ki, és Körötte felásni csak a gyepet kell; Mint mit kaptak atyáitok, Hosszú négyszöget ássatok! Palotából szűk oduba, Ily hülyén vezet minden út oda.
LEMUROK (bohókás mozdulatokkal ásva) Mily ifjú voltam és tüzes, Jó lehetett valóban; Hol dal, tánc járta, szerelem, Ott nem pihent meg a lábam.
A sanda öregség most elért, Mankója hátba vágott; Bebuktam a sír kapuján, Hogy nyitva minek állott!
FAUST (a kapufélfát támogatva jön ki a palotából) Az ásócsörömpölés mily gyönyör! E tömeg nekem robotolva görnyed, Kibékíti önmagával a földet. A hullámnak határt jelöl, A tenger fal mögé szorul.
MEPHISTOPHELES (félre) Csak nekünk dolgozol vadul Gátjaiddal, töltéseiddel; Neptunusnak így készül itt el, A Víziördögnek, nagy lakoma. És mindenképpen vesznetek kell; – Szövetségben állunk az Elemekkel, Mit építesz, a pusztítás hona.*
--------------- * Ered.: „megsemmisítés lesz a nóta vége”, a tét a megsemmisítés, "a pusztulásra megy ki a játék". ---------------
FAUST Felügyelő!
MEPHISTOPHELES Jelen!
FAUST Ahogy lehet, Toborozz munkást seregestől, Szigorral, élvezetekkel lelkesítsd föl! Hajtod, csábítod, fizeted! Hírt és jelentést napról napra várok, Hogy melybe fogtunk, hogy’ halad az Árok.
MEPHISTOPHELES (félre) A szóbeszéd oly hírt közöl, Nem árok az, de sírgödör.
FAUST A hegylábig mocsárvilág A Kicsikartra kórt lehel;* Ha le van csapolva a láp, A legeslegfőbb Vívmány érve el. Tereket tárok millióknak én ki, Nem biztonságban, de szabadon élni: A róna zöld, termékeny; ember és nyáj Nyomban újdonat-új föld tenyerén jár, Benépesítve a domb erejét,** Melyet felhányt bátran-szorgoskezü nép. Itt belül paradicsomi határ, Ott kint gátig tomboljon az ár, S ha nyalja, hatalmasan hogy betörjön, Köztörekvés siet, hogy rést betömjön. Igen! Eltölt egészen ez a képzet, A Bölcsességre ez a Korona: Csak annak jár a Szabadság s az Élet, Kinek naponta ki kell vívnia. És így, ezernyi veszély közepett, Lesz gyermek, férfi s agg éve kerek. Ilyen nyüzsgést szemlélnék szívesen, Szabad földön szabad népem legyen. Azt mondhatnám a Pillanatnak: Oly szép vagy! Maradj hát velem! Földi napjaimnak el nem rohadhat Nyoma Aiónok*** múlva sem! – Már sejtem a Gyönyört, a boldogat, E sejtés nekem a Nagy Pillanat.
--------------- * A Kicsikartra: Alles schon Errungene, a szerzeményre, mindenre, amit már kivívtunk, kicsikartunk magunknak, ti. a tengertől elhódított földre. ** Mesterséges dombot, mely a tengernek állja útját. (A domb erejét – des Hügels Kraft – = az erős dombot. Latinizmus. *** Korszakok, évmilliók múlva. αἰών = nagyon hosszú korszak. -------------- (Faust hátrahanyatlik, a lemurok elkapják és a földre fektetik)
MEPHISTOPHELES Semmi gyönyörtől nem lesz boldogabb, Mert szerelmes változó alakokba; Az utolsó, rossz, üres pillanat, Az kell szegénynek, azt fogná marokra. Akivel oly soká nem bírtam én, Az Idő lesz az úr, porban a Vén.* Az Óra áll –
--------------- * Értsd: ’Akivel ..., azon az Idő lesz az úr.’ Az eredetiben is hasonló feloldott szyntaxis. --------------- KÓRUS Megállt! Csend, mutat Éjfelet. A Mutató lehull.
MEPHISTOPHELES Le. Elvégeztetett.
KÓRUS El. Odavan.
MEPHISTOPHELES Odavan! Hülye szó. Mért van oda? Odavan, tiszta Nincs, teljesen egykutya. Minek az örökös teremtés! A teremtménysemmibeseprés! „Most odavan!” Hogy’ kell ezt zsebretenni? Ez olyan, mintha nem lett volna semmi. És mégis lohol körbe, mintha lenne. Az Örök-Űrt jobb’ szeretném helyette.
|