Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Goethe, Johann Wolfgang von: An Charlotte von Stein

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

An Charlotte von Stein (Német)


Warum gabst du uns die tiefen Blicke,
Unsre Zukunft ahndungsvoll zu schaun,
Unsrer Liebe, unserm Erdenglücke
Wähnend selig nimmer hinzutraun?
Warum gabst uns, Schicksal, die Gefühle,
Uns einander in das Herz zu sehn,
Um durch all die seltenen Gewühle
Unser wahr Verhältniss auszuspähn?

Ach, so viele tausend Menschen kennen,
Dumpf sich treibend, kaum ihr eigen Herz,
Schweben zwecklos hin und her und rennen
Hoffnungslos in unversehnen Schmerz,
Jauchzen wieder, wenn der schnellen Freuden
Unerwarte Morgenröthe tagt,
Nur uns armen liebevollen Beiden
Ist das wechselseitge Glück versagt,
Uns zu lieben, ohn uns zu verstehen,
In dem Andern sehn, was er nie war,
Immer frisch auf Traumglück auszugehen
Und zu schwanken auch in Traumgefahr.

Glücklich, den ein leerer Traum beschäftigt,
Glücklich, dem die Ahndung eitel wär,
Jede Gegenwart und jeder Blick bekäftigt
Traum und Ahndung leider uns noch mehr.
Sag, was will das Schicksal uns bereiten?
Sag, wie band es uns so rein genau?
Ach, du warst in abgelebten Zeiten
Meine Schwester oder meine Frau.

Kanntest jenen Zug in meinem Wesen,
Spähtest, wie die reinste Nerve klingt,
Konntest mich mit einem Blicke lesen,
Den so schwer ein sterblich Aug durchdringt.
Tropftest Mässigung dem heissen Blute,
Richtetest den wilden irren Lauf,
Und in deinen Engelsarmen ruhte
Die zerstörte Brust sich wieder auf,
Hieltest zauberleicht ihn angebunden
Und vergaukeltest ihm manchen Tag.
Welche Seligkeit glich jenen Wonnestunden,
Da er dankbar dir zu Füssen lag,
Fühlt’ sein Herz an deinem Herze schwellen,
Fühlte sich in deinem Auge gut,
Alle seine Sinnen sich erhellen
Und beruhigen sein brausend Blut!

Und von Allem dem schwebt ein Erinnern
Nur noch um das ungewisse Herz,
Fühlt die alte Wahrheit ewig gleich im Innern,
Und der neue Zustand wird ihm Schmerz.
Und wir scheinen uns nur halb beseelet,
Dämmernd ist um uns der hellste Tag.
Glücklich, dass das Schicksal, das uns quälet,
Uns doch nicht verändern mag!



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 44, 46. p.

Charlotte von Steinhez (Magyar)


Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szüntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szivét,
céltalan lebeg s a fájdalomba
váratlanul taszitja a lét,
ujjong, ha az égre uj sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiu nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyitja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tünt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vadlázu vért
és a szétdult szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.
Könnyed bűvölettel megkötötted,
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor előtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szivét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves, ifju vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen és örökké
valóság a szívünkben a mult.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 45, 47. p.

minimap