Goethe, Johann Wolfgang von: Prometheus (Prometheus Magyar nyelven)

Bedecke deinen Himmel, Zeus,
Mit Wolkendunst
Und übe, dem Knaben gleich,
Der Disteln köpft,
An Eichen dich und Bergeshöhn;
Mußt mir meine Erde
Doch lassen stehn
Und meine Hütte, die du nicht gebaut,
Und meinen Herd,
Um dessen Glut
Du mich beneidest.

Ich kenne nichts Ärmeres
Unter der Sonn als euch, Götter!
Ihr nähret kümmerlich
Von Opfersteuern
Und Gebetshauch
Eure Majestät
Und darbtet, wären
Nicht Kinder und Bettler
Hoffnungsvolle Toren.

Da ich ein Kind war,
Nicht wußte, wo aus noch ein,
Kehrt ich mein verirrtes Auge
Zur Sonne, als wenn drüber wär
Ein Ohr, zu hören meine Klage,
Ein Herz wie meins,
Sich des Bedrängten zu erbarmen.

Wer half mir
Wider der Titanen Übermut?
Wer rettete vom Tode mich,
Von Sklaverei?
Hast du nicht alles selbst vollendet,
Heilig glühend Herz?
Und glühtest jung und gut,
Betrogen, Rettungsdank
Dem Schlafenden da droben?

Ich dich ehren? Wofür?
Hast du die Schmerzen gelindert
Je des Beladenen?
Hast du die Tränen gestillet
Je des Geängsteten?
Hat nicht mich zum Manne geschmiedet
Die allmächtige Zeit
Und das ewige Schicksal,
Meine Herrn und deine?

Wähntest du etwa,
Ich sollte das Leben hassen,
In Wüsten fliehen,
Weil nicht alle
Blütenträume reiften?

Hier sitz ich, forme Menschen
Nach meinem Bilde,
Ein Geschlecht, das mir gleich sei,
Zu leiden, zu weinen,
Zu genießen und zu freuen sich,
Und dein nich zu achten,
Wie ich!

Johann Wolfgang von Goethe, 1773

Csak borítsd egedet, Zeus,
Felhőpárával
S gyakorold erődet,
Mint a kórót nyakazó fiú,
Tölgyeken és hulló szirteken:
Azért meg nem ingatod
A földet, melyen állok -
Kunyhómat, a melyet
Nem te épitettél.
Tűzhelyemet,
Melynek parázsát
Irígyled tőlem.

Van-e nyomorékabb
A nap alatt, mint
Ti istenek?
Áldozat adajával,
Imarebegéssel
Tengetitek alig
Fölségteket -
S éhen vesznétek,
Ha nem volna annyi
Balga reménykedő,
Gyermek és koldus.

Mikor még gyermek voltam,
Tudatlan, gyámolatlan,
Tévelyedett szemmel
A nap felé fordúltam,
Mintha volna fül ottan,
Hallgatni keservemet,
S szív, lágy mint az enyém,
Mely könyörül a szegényen!

Ki segített meg
A Titánok dölyfe ellen?
Ki mentett meg a haláltól,
A rabszolgaságtól?
Ugy-e, Te tettél mindent,
Szent tűzben izzó szívem?
S te megcsalt, jó, fiatal szív
Még hála-tűzben égtél
A mentőnek, ki ott fönn
Csak alszik örökkön?

S én imádjalak, isten?
Ugyan miért?
Mikor enyhítetted
A roskadónak kínját?
Mikor szárítottad könyét
A fuldoklónak?
Férfiuvá ki más kovácsolt,
Mint az Idő, a mindenható,
És az örök végzet:
Az én gazdám s a tied?

Azt vártad talán, hogy
Meggyűlöljem a létet,
Sivatagba fussak,
Mert nem érett gyümölcscsé
Minden álmaim virága?

Itt űlök íme,
S embereket formálok
Hasonmásomra:
Fajt, mely reám üt,
Mely szenved és jajgat,
Élvez és örvend,
S veled nem gondol -
Mint én.