Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Goethe, Johann Wolfgang von: A napló, avagy Vétkezni is erényesen kell! (Das Tagebuch Magyar nyelven)

Goethe, Johann Wolfgang von portréja

Das Tagebuch (Német)


        - aliam tenui, sed iam quum gaudia adirem,
        Admonuit dominae deseruitque Venus.


Wir hören’s oft und glauben’s wohl am Ende:
Das Menschenherz sei ewig unergründlich,
Und wie man auch sich hin und wider wende,
So sei der Christe wie der Heide sündlich.
Das Beste bleibt, wir geben uns die Hände
Und nehmen’s mit der Lehre nicht empfindlich;
Denn zeigt sich auch ein Dämon, uns versuchend,
So waltet was, gerettet ist die Tugend.

Von meiner Trauten lange Zeit entfernet,
Wie’s öfters geht, nach irdischem Gewinne,
Und was ich auch gewonnen und gelernet,
So hatt ich doch nur immer Sie im Sinne;
Und wie zu Nacht der Himmel erst sich sternet,
Erinnrung uns umleuchtet ferner Minne:
So ward im Federzug des Tags Ereignis
Mit süßen Worten ihr ein freundlich Gleichnis.

Ich eilte nun zurück. Zerbrochen sollte
Mein Wagen mich noch eine Nacht verspäten;
Schon dacht ich mich, wie ich zu Hause rollte,
Allein da war Geduld und Werk vonnöten.
Und wie ich auch mit Schmied und Wagner tollte,
Sie hämmerten, verschmähten viel zu reden.
Ein jedes Handwerk hat nun seine Schnurren.
Was blieb mir nun? Zu weilen und zu murren.

So stand ich nun. Der Stern des nächsten Schildes
Berief mich hin, die Wohnung schien erträglich.
Ein Mädchen kam, des seltensten Gebildes,
Das Licht erleuchtend. Mir ward gleich behäglich.
Hausflur und Treppe sah ich als ein Mildes,
Die Zimmerchen erfreuten mich unsäglich.
Den sündigen Menschen der im Freien schwebet –
Die Schönheit spinnt, sie ist’s die ihn umwebet.

Nun setzt ich mich zu meiner Tasch und Briefen
Und meines Tagebuchs Genauigkeiten,
Um so wie sonst, wenn alle Menschen schliefen,
Mir und der Trauten Freude zu bereiten;
Doch weiß ich nicht, die Tintenworte liefen
Nicht so wie sonst in alle Kleinigkeiten:
Das Mädchen kam, des Abendessens Bürde
Verteilte sie gewandt mit Gruß und Würde.

Sie geht und kommt; ich spreche, sie erwidert;
Mit jedem Wort erscheint sie mir geschmückter.
Und wie sie leicht mir nun das Huhn zergliedert,
Bewegend Hand und Arm, geschickt, geschickter –
Was auch das tolle Zeug in uns befiedert –
Genug ich bin verworrner, bin verrückter,
Den Stuhl umwerfend spring ich auf und fasse
Das schöne Kind; sie lispelt: »Lasse, lasse!

Die Muhme drunten lauscht, ein alter Drache,
Sie zählt bedächtig des Geschäfts Minute;
Sie denkt sich unten, was ich oben mache,
Bei jedem Zögern schwenkt sie frisch die Rute.
Doch schließe deine Türe nicht und wache,
So kommt die Mitternacht uns wohl zu Gute.«
Rasch meinem Arm entwindet sie die Glieder,
Und eilet fort und kommt nur dienend wieder;

Doch blickend auch! So daß aus jedem Blicke
Sich himmlisches Versprechen mir entfaltet.
Den stillen Seufzer drängt sie nicht zurücke,
Der ihren Busen herrlicher gestaltet.
Ich sehe, daß am Ohr, um Hals und Gnicke
Der flüchtigen Röte Liebesblüte waltet,
Und da sie nichts zu leisten weiter findet,
Geht sie und zögert, sieht sich um, verschwindet.

Der Mitternacht gehören Haus und Straßen,
Mir ist ein weites Lager aufgebreitet,
Wovon den kleinsten Teil mir anzumaßen
Die Liebe rät, die alles wohl bereitet;
Ich zaudre noch, die Kerzen auszublasen,
Nun hör ich sie, wie leise sie auch gleitet,
Mit gierigem Blick die Hochgestalt umschweif ich,
Sie senkt sich her, die Wohlgestalt ergreif ich.

Sie macht sich los: »Vergönne daß ich rede,
Damit ich dir nicht völlig fremd gehöre.
Der Schein ist wider mich, sonst war ich blöde,
Stets gegen Männer setzt ich mich zur Wehre.
Mich nennt die Stadt, mich nennt die Gegend spröde;
Nun aber weiß ich, wie das Herz sich kehre:
Du bist mein Sieger, laß dich’s nicht verdrießen,
Ich sah, ich liebte, schwur dich zu genießen.

Du hast mich rein, und wenn ich’s besser wüßte,
So gäb ich’s dir; ich tue was ich sage.«
So schließt sie mich an ihre süßen Brüste,
Als ob ihr nur an meiner Brust behage.
Und wie ich Mund und Aug und Stirne küßte,
So war ich doch in wunderbarer Lage:
Denn der so hitzig sonst den Meister spielet,
Weicht schülerhaft zurück und abgekühlet.

Ihr scheint ein süßes Wort, ein Kuß zu gnügen,
Als wär es alles was ihr Herz begehrte.
Wie keusch sie mir, mit liebevollem Fügen,
Des süßen Körpers Fülleform gewährte!
Entzückt und froh in allen ihren Zügen
Und ruhig dann, als wenn sie nichts entbehrte.
So ruht ich auch, gefällig sie beschauend,
Noch auf den Meister hoffend und vertrauend.

Doch als ich länger mein Geschick bedachte,
Von tausend Flüchen mir die Seele kochte,
Mich selbst verwünschend, grinsend mich belachte,
Nichts besser ward, wie ich auch zaudern mochte,
Da lag sie schlafend, schöner als sie wachte;
Die Lichter dämmerten mit langem Dochte.
Der Tages-Arbeit, jugendlicher Mühe
Gesellt sich gern der Schlaf und nie zu frühe.

So lag sie himmlisch an bequemer Stelle,
Als wenn das Lager ihr allein gehörte,
Und an die Wand gedrückt, gequetscht zur Hölle,
Ohnmächtig jener, dem sie nichts verwehrte.
Vom Schlangenbisse fällt zunächst der Quelle
Ein Wandrer so, den schon der Durst verzehrte.
Sie atmet lieblich holdem Traum entgegen;
Er hält den Atem, sie nicht aufzuregen.

Gefaßt bei dem, was ihm noch nie begegnet,
Spricht er zu sich: So mußt du doch erfahren,
Warum der Bräutigam sich kreuzt und segnet,
Vor Nestelknüpfen scheu sich zu bewahren.
Weit lieber da, wo’s Hellebarden regnet,
Als hier im Schimpf! So war es nicht vor Jahren,
Als deine Herrin dir zum ersten Male
Vors Auge trat im prachterhellten Saale.

Da quoll dein Herz, da quollen deine Sinnen,
So daß der ganze Mensch entzückt sich regte.
Zum raschen Tanze trugst du sie von hinnen,
Die kaum der Arm und schon der Busen hegte,
Als wolltest du dir selbst sie abgewinnen;
Vervielfacht war, was sich für sie bewegte:
Verstand und Witz und alle Lebensgeister
Und rascher als die andern jener Meister.

So immerfort wuchs Neigung und Begierde,
Brautleute wurden wir im frühen Jahre,
Sie selbst des Maien schönste Blum und Zierde;
Wie wuchs die Kraft zur Lust im jungen Paare!
Und als ich endlich sie zur Kirche führte,
Gesteh ich’s nur, vor Priester und Altare,
Vor deinem Jammerkreuz, blutrünstger Christe,
Verzeih mir’s Gott, es regte sich der Iste.

Und ihr, der Brautnacht reiche Bettgehänge,
Ihr Pfühle, die ihr euch so breit erstrecktet,
Ihr Teppiche, die Lieb und Lustgedränge
Mit euren seidnen Fittichen bedecktet!
Ihr Käfigvögel, die durch Zwitscher-Sänge
Zu neuer Lust und nie zu früh erwecktet!
Ihr kanntet uns, von eurem Schutz umfriedet,
Teilnehmend sie, mich immer unermüdet.

Und wie wir oft sodann im Raub genossen
Nach Buhlenart des Ehstands heilge Rechte,
Von reifer Saat umwogt, vom Rohr umschlossen,
An manchem Unort, wo ich’s mich erfrechte,
Wir waren augenblicklich, unverdrossen
Und wiederholt bedient vom braven Knechte!
Verfluchter Knecht, wie unerwecklich liegst du!
Und deinen Herrn ums schönste Glück betriegst du.

Doch Meister Iste hat nun seine Grillen
Und läßt sich nicht befehlen noch verachten,
Auf einmal ist er da, und ganz im stillen
Erhebt er sich zu allen seinen Prachten;
So steht es nun dem Wandrer ganz zu Willen,
Nicht lechzend mehr am Quell zu übernachten.
Er neigt sich hin, er will die Schläf’rin küssen,
Allein er stockt, er fühlt sich weggerissen.

Wer hat zur Kraft ihn wieder aufgestählet,
Als jenes Bild, das ihm auf ewig teuer,
Mit dem er sich in Jugendlust vermählet?
Dort leuchtet her ein frisch erquicklich Feuer,
Und wie er erst in Ohnmacht sich gequälet,
So wird nun hier dem Starken nicht geheuer;
Er schaudert weg, vorsichtig, leise, leise
Entzieht er sich dem holden Zauberkreise,

Sitzt, schreibt: »Ich nahte mich der heimischen Pforte,
Entfernen wollten mich die letzten Stunden,
Da hab ich nun, am sonderbarsten Orte,
Mein treues Herz aufs neue dir verbunden.
Zum Schlusse findest du geheime Worte:
Die Krankheit erst bewähret den Gesunden.
Dies Büchlein soll dir manches Gute zeigen,
Das Beste nur muß ich zuletzt verschweigen.«

Da kräht der Hahn. Das Mädchen schnell entwindet
Der Decke sich und wirft sich rasch ins Mieder.
Und da sie sich so seltsam wiederfindet,
So stutzt sie, blickt und schlägt die Augen nieder;
Und da sie ihm zum letzten Mal verschwindet,
Im Auge bleiben ihm die schönen Glieder.
Das Posthorn tönt, er wirft sich in den Wagen
Und läßt getrost sich zu der Liebsten tragen.

Und weil zuletzt bei jeder Dichtungsweise
Moralien uns ernstlich fördern sollen,
So will auch ich in so beliebtem Gleise
Euch gern bekennen, was die Verse wollen:
Wir stolpern wohl auf unsrer Lebensreise,
Und doch vermögen in der Welt, der tollen,
Zwei Hebel viel aufs irdische Getriebe:
Sehr viel die Pflicht, unendlich mehr die Liebe!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://de.wikisource.org/wiki/ Das_Tagebuch_(Gedicht_von_Goethe)

A napló, avagy Vétkezni is erényesen kell! (Magyar)

        - aliam tenui, sed iam quum gaudia adirem,
        Admonuit dominae deseruitque Venus. *


Gyakran halljuk és nem is hihetetlen:
Az ember szíve felkutathatatlan,
Bár egyet lát bárhol szemed meredten:
Keresztény, pogány vétkes ebben-abban.
Legjobb, ha összefogunk önfeledten
S nem azt nézzük, mi nagyító alatt van;
Még ha engednek is olykor a lények
Egy démonnak, nincs híja az erénynek.

Hitvesemtől soká távol maradtam,
Mint rendesen, földi javakra lesve,
De bármennyit tapasztaltam s arattam,
A szemem mindenben csak Őt kereste.
És mint csillagos égből alkonyatban
Hull emlékfény távollevő kedvesre,
Amit papírra vetettem, az ének
Neki lett írva, kedves tanmesének.

Mentem volna haza! S felmondta másnap
Hintóm a szolgálatot, hát maradtam.
Már örültem a hazautazásnak,
S most vacakolni kelle lankadatlan.
Könyörögtem én bognárnak, kovácsnak,
Nekiláttak némán, szavuk-szakadtan.
Minden szekérbajnak megvan a nyitja.
Mit tehettem? Szentségeltem sunyítva.

Nos ácsorogtam ott. Közeli cégér
Hívogatott; nem volt túl rossz a szállás.
Egy szobalány – puszta látása pénzt ér –
Jött gyertyagyújtani. Hű, ez mindjárt más!
Itt megvan, szakértő vendég amit kér!
Kívánom, hogy mindig ilyen szobát láss...
A bűnös lény, ha csavargás a gondja,
A szépség körbelengi és befonja.

Hát nekiülök a levelezésnek
S naplómnak, a szőrszálhasogatásnak,
Mint rendesen, míg alszanak a népek,
Örömet örömmel szerezve másnak.
De valahogy nincs folyása a lének:
A tintának, a szóvacakolásnak.
Jött a leány, behozta estebédem,
S elibém tevé, üdvözölve szépen.

Jön, megy, én szóval tartom, ő felelget,
Egyre jobban látom, milyen csinoska,
S mi szépen szeli azt a csirkemellet
Mind ügyesebben vagdalva laposra –
Nyílvesszőnk szárnyra kap ilyesmi mellett
S agyamat is elborította most a’.
Felpattantam s a lányt karomba kaptam.
„Eressz, eressz” – hebegte az riadtan. –

„A banya lent fülel, vén házisárkány,
Számolva perceit az akciónak,
Kiváncsi, mit csinálok idejárván,
Egy perc késésért fogaim vacognak.
De ne aludj, s az ajtót be ne zárd mán,
Lábam nyugodtan csak éjjel kocoghat.”
Tagjait karomból kiszabadítja,
Elfut, csak szolgálatban jönni vissza,

De kacsintgatások kíséretében,
S mindegyikük egy angyali igéret.
Sóhajait nem fojtja vissza éppen,
Jó az kebel dalmahodása végett.
Látom, hogy fülén, nyakán rózsaképpen
A szerelem pírjai égve égnek,
S csak mikor végképp nincsen semmi dolga,
Magamra akkor hagy a drága szolga.

Éjbe burkolózott a ház, az utca,
Szép széles ágy hív leheveredésre,
Tartsak igényt ott minden kicsi zugra,
Tanácsolja a szerelem, így küld a készbe.
Még várok, bár szám a gyertyára fújna,
Most hallom őt, bármilyen halk a lépte.
Mohó szemem falja nyulánk alakját,
Elomlik, a karjaim megragadják.

Kibontakozik: „Nyelvem meg had’ oldjam;
Nem leszek veled mint egy idegen, nem.
A látszat nem az, de biz’ buta voltam,
Mindig védekeztem a férfiak ellen.
Rátartinak is tartanak valóban.
De kiokosított a szívem engem:
Meghódítottál, emiatt ne vess meg,
Jöttem, láttam, győztél, hát hadd szeressek.

Tied vagyok, s ha több is volna bennem,
Neked adnám, és megbízhatsz szavamban.”
És szorít, szorít kebelére menten,
Mintha csak arra vágynék lankadatlan.
Csókoltam ajkát, szemét rendületlen,
Mégis kínos állapotban maradtam:
Mi a mestert oly mesterien adja
Máskor, kihűlt s lelottyadt lagymatagra.

S lám mintha szíve csupán arra várna,
Egy mézes szó, egy csók elég a lánynak,
Karját, magamagát felém kitárja,
Felajánlja, szűziesen aránylag,
Minden tagját a test öröme járja,
Pihen, és nyoma sem látszik hiánynak.
Csak mustrálgattam, várva, hogy a Mester **
Majd csak feléled, bár éledni restell.

Sorsomat egyre tovább mérlegeltem,
Háborgott, dühöngött bennem a lélek,
Saját magam átkoztam és nevettem.
És vártam, vártam, forrt bennem a méreg,
Ő aludt, ébrenléténél is szebben;
A gyertyák pislákolva égtek.
Az ifjú hév s a napi munka gondja
Egymást az alvásban jól egybefonja.

Szóval aludt az ágyamban, keresztbe’,
Mintha csak otthon és egymaga lenne,
Az meg, kit házába már beereszte,
Egy frászban, mint a vaj a falra kenve.
Mint vándor: kígyómarás lesz a veszte,
Ha egy hűs forrás már épp felderenge.
Ez szuszog, az álom karjában tartja,
Az nem szuszog, hogy jaj fel ne zavarja.

Megesett vele mi soh’sem esett meg!
És szól magához: Most bőrödön érzed,
Mért hányják nászéjszakán a keresztet,
Hogy ne hathasson csomó és igézet. ***
Okozná inkább alabárd a veszted,
Mint e szégyen! Hej, beh más volt a képed
Hajdan, amikor először Királynőd
A fényben úszó bálterembe átjött!

Dagadt szíved, érzékeid dagadtak,
Egész lényed a mennybe szállt bomoltan
Míg őt átadtad a táncforgatagnak;
Megfogtad, de nagyon visszafogottan,
Mint porcelánt, hogy megszerezd magadnak.
Ágaskodott tebenned minden ottan:
Az Ész, a Szellem s a Lélek a Testtel,
De leginkább s legfürgébben a Mester. **

Nos, növekedék vágyam és a vágya,
És tavasszal már vele jegyben jártam,
Ő volt a május legszebbik virága.
A szerelem csak nőtt az ifjú párban!
S mikor oltárnál állt velem a drága,
A pap előtt, rózsaszínűre váltan,
Kereszted előtt, véreskezü Isten,
Uram bocsá’! Ágaskodott az Iste-m. **

Hát ti, nászéjnek pompás szereléke,
Ti messzenyúló puha pihepárnák!
Ti függönyök, a nagy üzekedésre
Mindőtök óvón ráborítja szárnyát!
S ti dalosok, ezüst ketrecek éke,
Soh’sem túl korán ébresztő madárság!
Ti láttátok, mi a paplan alatt van:
Ő – odaadó, én – fáradhatatlan.

És milyen gyakran élveztük titokban,
Azt, mi a mi szent jogunk volt egészen,
Nádban, vetésben, megátalkodottan,
Bizarr helyeken – vesszen a szemérem!
És mindig készen állt, fáradhatatlan,
A derék Szolga – övé volt az érdem! 
Átkozott Szolga, most mért nem meredsz föl!
Megfosztod gazdádat az élvezettől.

Iste Mesternek rigolyái vannak,
Nem is hagy ő parancsolni magának,
Egyszer csak itt van, nem kell szólni annak,
Felemelkedik, mindennél csodásabb,
Már egyetlen Szolgánál sem alantabb,
Ha várja is, hogy bár jönne a másnap.
A gazda már-már csókolná a lánykát,
De megtorpan, úgy érzi, visszarántják.

Dárdáját harcképessé ki hegyezte?
Ki más, mint az a kép, mely hű örökkön,
Mellyel magát valaha eljegyezte?
Abból ragyogott friss tűz ide rögtön.
Az előbb tehetetlen volt a teste,
Most tettrekész – de gyanús ez az ösztön.
Halkan és óvatosan visszahőköl,
Úgy vonja ki magát a bűvös körből.

Leül és ír: „A mennyhez közeledtem,
Félre vezetett pár utóbbi óra,
De hű szívem a legfurcsább helyzetben
Visszatért hozzád új találkozóra.
S most titkos szavakkal be hadd fejezzem:
Egy egészségest megvédett a kór ma.
E füzetben számodra sok jó s új van.
A legjobbnál számra teszem az ujjam.”

Kakas kiált. A lány kiveckelődik
A takarókból. Gyorsan a fűzőcske!
S mert ily helyzetben kell hogy álljon ő itt,
Elfordul, szemét lesüti a földre.
Hogy eltűnik, a másik eltűnődik;
A szép test szemében marad örökre.
Kürtszó – a postakocsiba beszálla,
S repült a Legkedveshez valahára.

Minthogy a végén minden versezetnek
Komoly tanulság dukál minden áron,
Engem is a jószokások vezetnek,
Hát tanulságom szájatokba rágom:
Az életúton megbotlunk esetleg,
De van két ösztökénk e bús világon,
Amely meg ösztökélni sohasem szűnt:
Egy nagy úr: a Muszáj, s egy még nagyobb: Szerelmünk!

   
..........................................
* A mottó (Tibullus I. 5.) fordítása: '[Gyakran] volt már a zsebemben más nő, de amikor örömmel közeledtem hozzá, Venus eszembe juttatta az én úrnőmet és faképnél hagyott.' A „gyakran” szót Goethe elhagyta az idézet elejéről.

** Amint azt az olvasó is kitalálta, azt a szervét nevezi Goethe szemérmesen Mesternek, amely ezúttal cserben hagyta. Szolgának és iste-nek is nevezi; iste (latin) = az ott; az a hogyishíjják.

*** Vagy ’csomóigézet’, saját szóalkotásom; nem tudom, mi volt a hivatalos magyar terminus, ha volt egyáltalán. Hajdan nem szép, sőt csúnya szokás volt különféle csomókkal akadályozni meg bizonyos dolgokat, így némely házasságok konszummálását – „elhálását” – is, impotenciát idézve elő. A csomót nem oda kötötték, ahová a mai, a materializmusban vakon hívő olvasó gondolja (ugyan, hová gondol!): a hatás nem közvetlen, fizikai hatás volt, hanem mágikus hatás. A regensburgi zsinat (X. század) fejvesztés terhe mellett (!) tiltotta – tehát nagyon is komolyan vette – az ilyen célú csomókötözgetést. Az impotenciának a mai orvostudomány szerint is, még ma is, egy csomó különböző oka lehet... (Komolytalan szójáték, nem tudtam megállni, hogy el ne süssem.)

A verset Goethe nem bocsátotta nyilvánosság elé, csak barátainak olvasta fel, és „erkölcstelen” tartalma miatt vagy jó száz évig a kiadók is ki-kihagyogatták Goethe-kiadásaikból (manapság inkább az erkölcsösöket hagynák ki.). Keletkezése után vagy ötven évvel valaki kinyomtatta 24 példányban. Több hasonló magánkiadást kobzott el a rendőrség. A „legerkölcstelenebb” eme két sor volt:

Kereszted előtt, véreskezü Isten,
Uram bocsá’! Ágaskodott az Iste-m.

Ezt a két sort sokáig kihagyták a kiadásokból, vagy lefeketítették. – Az eredetiben nem az „Isten”, hanem a „Krisztus” szó áll. Hogy Krisztus miért véreskezű, ered. „vérszomjas”, az nem könnyen érthető. A szó, „blutbrünstig”, ma – és már nagyon régóta – kizárólag azt jelenti, hogy „vérszomjas, véreskezű”; de valaha, nagyon régen, azt is jelentette egyszerűen, hogy „véres, véráztatta”. Gondolhatott Goethe erre is, de még valószínűbb, hogy alakoskodik és „hülyére veszi" az olvasóit, kétértelműen használva a szót. Jézus „véres kezű”, hiszen szög van két kezén átalverve; ám Goethe közismerten gyűlölte a kerszténység nem egy vonását, köztük éppen azt, hogy annak legfőbb szombóluma – egy kínzóeszköz. Ezért mondhatja azt, hogy Jézus vérszomjas, annak ellenére, hogy J. nem ölt meg senkit. De hogy Jézus nevében százezreket sőt valószínűleg milliókat mészároltak le, zsidókat, mohamedánokat, indiánokat, „boszorkányokat” – sőt keresztényeket is: eretnekeket, huszitákat respektíve nem-huszitákat, protestánsokat stb. –, azt mindenki tudja. Erre is gondolhatott Goethe – bár nem biztos, hogy erre gondolt, lehet, hogy csak a saját csavaros fixa ideáira gondolt, a mi mai, sokkal kevésbé szofisztikált, fekete-fehér sőt szürkés gondolatainknál sokkal szövevényesebb gondolatokra... A vers kontextusából különben tökéletesen „kilóg” ez a „vérszomjas” szó, pedig már nélküle is provokatív dolog az, hogy a kereszt előtt ágaskodik a költő szóban forgó szerve, sőt hogy még össze is rímelteti a Krisztus szóval (Christe, vocativusban, úgynevezett megszólítóesetben) azt a szót, amelyik itt éppen azt a szervet jelenti eufémisztikusan...



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap