Grillparzer, Franz: Szomorú órán (In trüber Stunde Magyar nyelven)

Frost und Nacht, wohin ich richte

Meine besten Lichtgedanken!

Wie ich sinne, wie ich dichte,

Nicht die Mitwelt will mirs danken.

Hab mein Bestes ihr gegeben,

Zwar nicht reichlich, stets doch Reines,

Reinsten Teil von meinem Leben,

Wohl nicht Schmuck voll falschen Scheines.

Kurze Zeit habt ihr verstanden,

Was die Götter mir erzählten;

Und ich galt in unsern Landen

Zu den hohen Auserwählten.

Doch ihr habt mich dann vergessen –

Und vergessen eure Würde:

Und – wenn nicht mein Wort vermessen:

Ward mein Geist euch eine Bürde.

Seis! – ich opfre meinen Göttern –

Opfert ihr – wie lang? – den Götzen!

Zukunft wird mit andern Lettern

Euch und mir das Urteil setzen!

Zwar, wenn tot einst, werd ich leben,

Und ihr flechtet mir noch Kränze,

Denkt ihr auch nicht schmerzlich eben

Meiner trüben Lebenslenze.

Doch – was klag ich? – wo im Innern

Heilge Stimmen stets erklangen!

Ists doch – zwar kein Trost-Erinnern! –

Manchem Bessern so ergangen!

Szellememnek fagyba, éjbe

szórom lángoló világát!

Bármit mondok, írok: érte

sose kapok semmi hálát.

Legjavam jutott tinektek,

tán nem dús, de tiszta részem,

életemből az, mi legszebb,

s nem hamis csillámu mégsem.

Tudtátok is egy időben,

isten vélem mit beszélget,

s tartottatok érte földem

kiválasztott gyermekének.

Ám feledés lett a sorsom

méltó-voltotokkal együtt...

Vakmerőség, de kimondom:

számotokra szellemem nyűg!

Légyen! – Én istent, ti balgán

(meddig még?) bálványt imádtok!

Más ítéletet szab énrám

a jövendő s mást tirátok.

Én a síron túl is élek

s ti csert fontok homlokomra –

bár gondot így sem fecséltek

szomorú ifjúkoromra.

Eh, mit! Épp akik szívében

tiszta énekek buzogtak

– nem vigasz! – de mindig éppen

azok jártak így: a jobbak!