Hartleben, Otto Erich: (Nicht sank in Schwachheit unserer Sprache Kunst)

Nicht sank in Schwachheit unserer Sprache Kunst,
seitdem verhallt ist früher Heroen Schritt –
wir wandeln weiter ihre Bahnen
tönenden Fusses – und schauen lichtwärts.

Wir meistern, stolz nicht minder wie jene, noch
das Wort, und kunstreich meisselt die sichre Hand
aus deutscher Sprache reinstem Marmor
nimmer-vergänglicher Formen Schönheit.

Denn für der Menschheit heilige Güter schlägt
auch uns das Herz. Die fröhliche Flammengluth,
die ewig zu den Sternen deutet,
loht auch in uns von dem Grund der Seelen.

Wie Göttern einst der lockigen Hebe Hand
geschenkt den Nectar ewigen Jugendmuths,
so wollen wir in alten Schalen
reichen den schäumenden Wein der Zeiten.
   
   
     
(1884)

Nem ernyedt el ma se nyelvművészetünk,
bár elzengettek a hősök léptei —
járunk tovább útjaikon mi
döngő lábbal — s ragyogásba nézünk.

Rosszabbul a szót ma sem forgatva még
vési-faragja kezünk mesterien
német nyelvünk jó márványából
a szépség fennmaradó formáit.

Mert az emberiség szent javaiért
a mi szívünk is ver. S az öröm tüze,
mely mindig csillagként derenghet,
a mi lelkünkben is ég lobogva.

Mint Hébé kezeibe az istenek
az örök ifjúság italát adák,
úgy öntjük mi ó poharakba
korunk borát, mely forr pezsegve.
   
   
   
A hősök: alighanem a múlt nagy költői, nem pedig a tőlük megénekelt hősök, de azért ez nem biztos. Lehet, hogy azt gondolja Hartleben, hogy ők, a modern költők nem kisebbek a nagy klasszikusoknál csupán azért, mert nem csupa hősök tetteit zengik; dehát a régiek sem csupa fennkölt témájú verset írtak, egyáltalán nem.

Hébé: az ifjúság istennője a görög mythológiában.