Alte Rose (Német)
Eine Rosenknospe war Sie, für die mein Herze glühte; Doch sie wuchs, und wunderbar Schoss sie auf in voller Blüte.
Ward die schönste Ros' im Land, Und ich wollt die Rose brechen, Doch sie wusste mich pikant Mit den Dornen fortzustechen.
Jetzt, wo sie verwelkt, zerfetzt Und verklatscht von Wind und Regen — »Liebster Heinrich« bin ich jetzt, Liebend kommt sie mir entgegen.
Heinrich hinten, Heinrich vorn, Klingt es jetzt mit süßen Tönen; Sticht mich jetzt etwa ein Dorn, Ist es an dem Kinn der Schönen.
Allzu hart die Borsten sind, Die des Kinnes Wärzchen zieren — Geh ins Kloster, liebes Kind, Oder lasse dich rasieren. |
Kivénhedt a rózsa (Magyar)
Rózsabimbó, az vala Ő, kiért a szívem égett; Ám kipattant, hogy csuda, S mutatott virági képet.
Nagy, világszép rózsa lett, Letéptem vón’ én e rózsát. De rám tövist szegezett, Ev’ vót a szúrós valóság.
Most, hogy hervadt, satnya, vén S időjárásról locsog csak — „Jó Heinrichem” lettem én, Tövisei mind lekoptak.
Heinrich lettem s vagyok is, Lágyan duruzsolva hallom; S ha most megszúr egy tövis, Az az állán nő kitartón.
Az a tüske mind kemény, Azok díszítik szemölcsét — Zárdába, te szépremény! Vagy nyírd le, te ősi nőség!
|