Heine, Heinrich: Edomnak! (An Edom! Magyar nyelven)

Már egy jó évezred óta

Tűrjük egymást, testvérkém.

Hogy én lélegzem, te tűröd,

Tombolásod tűröm Én.
   
   
   
Csak épp a sötét korokban

Rádjött olykor valami,

S szent felebaráti praclid

Véremet ontotta ki.
   
   
   
Ma barátságunk szilárdul,

Napról napra mind nagyobb;

Mert én is tombolni kezdek,

S szinte Rád hasonlitok.

Nagyon örülök, hogy Zöldi Péter föltette ezt a verset a Bábelre: nem volt róla tudomásom, noha tudtam, hogy Heinének ilyesfajta témájú művei is vannak. —  Heinének csak kevés versét olvastam (a közismertebbek közül), azok nagyon nem tetszenek, költőietleneknek, felszíneseknek sőt olykor laposaknak és zavarosaknak találom őket; azok alapján óriási túlzásnak tartom, hogy Heinét óriási költőnek tartják. Ennek oka szerintem nem verseinek minősége, hanem az a tény, hogy közéleti viharokat kavart, frontális támadások kezdeményezője vagy céltáblája volt.

Ez az epigrammaszerű vers sem a minőségével tűnik ki, hanem a benne kifejeződő bátor és szokatlan közéleti kiállással.  

Edom. Feltételezem, hogy nem mindenki tudja, ki vagy mi az az Edom a vers szempontjából;  ez még a mindentudó internetből sem hámozható ki, nekem legalábbis nem sikerült. Edom ókori ország és nemzet (edomiták) volt, de a valóságos történelmi adatoknak egyáltalán semmiféle jelentőségük sincs eme vers szempontjából. Jelentősége annak van, hogy mit jelent Edom a hagyományos — tehát vallási alapú — zsidó kultúrában. Heine ezt a zsidó kultúrát ismerte. 

A Biblia szerint Edom őse Ézsau, Jákobnak, a zsidók ősének az ikertestvére. Jákob megvásárolta tőle az „elsőszülöttséget” azaz az elsőszülöttségi jogot; Ézsau azt mondta: „Ímé én halni járok (= a halálba tartok), mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?” Az elsőszülöttségi jog Jákob számára az atyai áldásra való jogot jelentette. Ez az atyai áldás, amelyet Jákob meg is kapott Izsáktól, a Biblia és az egész zsidó kultúra és nemzeti önismeret számára a kiválasztottságot jelenti; amikor erre Ézsau — túl későn — rájött, akkor „Gyűlöli vala azért Ézsaú Jákobot az áldásért, a melylyel megáldotta vala az ő atyja, és monda Ézsaú az ő szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és akkor megölöm az én öcsémet Jákóbot.”  Végülis nem ölte meg, sőt évekkel később még találkoztak is és sírva összeölelkeztek; a klasszikus zsidó bibliamagyarázók (némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az egész zsidó kultúra nem más, mint bibliaértelmezés) mégis mítikus nagyságúvá növesztették Ézsau Jákobgyűlöletét, Edomot pedig, amelynek Ézsau az őse, Rómával és később a kereszténységgel, általában Európával azonosították. Objektív történelmi szempontból ez abszurdum, mert az edomitákat éppenséggel a hasmoneus zsidó királyok térítették be zsidóknak, mégpedig erőszakkal (!),  még jóval a kereszténység megjelenése előtt. (A rabbik ezt a betérítést el sem ismerték, mert az erőszakos betérítés érvénytelen, nem úgy, mint a kereszténységben; még az önkéntes betérés is nagyon nehéz, évekig eltart.) Mégis, az objektív, tényszerű történelem tökéletesen igazolta a tökéletesen történelmietlen, önkényes belemagyarázásokat: a kereszténység valóban azonnal  Rómát, a világhódító birodalom fővárosát tette meg szent székhelyévé, még csak nem is Jeruzsálemet, Betlehemet vagy Názáretet, Jézus életének és működésének jellemző színhelyeit, tette pedig ezt annak az atyai áldásnak tökéletesen megfelelően, amelyet végül Ézsau is kapott Izsáktól: „És fegyvered után élsz”. Ebben az áldásban nem szerepel Isten neve, mint a Jákob által megvásárolt áldásban. Nos, a kereszténység eredete és lényege a Jákob által megvásárolt áldás visszavétele: a kereszténység szerint Isten visszavette a zsidóktól a kiválasztottságot, és azt a „keresztény nemzetre” ruházta át. Ezt a tételt ma már nem hangsúlyozzák, de nem tudok róla, hogy a keresztény egyházak hivatalos formában visszavonták volna; Heine korában mindenesetre nagyon is érvényben volt. Zsidónak lenni „törvénytelen” dolog volt a köztudatban, a XIX. században a különböző európai országokban különböző időpontokban bevezetett zsidó emancipáció azaz egyenjogúsítás ellenére. 

Heine 28 éves korában megkeresztelkedett, kizárólag azért, hogy semmi se álljon karrierje útjában, de „szívében” úgymond öntudatos zsidó maradt. Ez a fajta zsidó típus mindmáig megvan: nem élnek a zsidó vallás törvényei és hagyományai szerint, többnyire fogalmuk sincs róluk, sokuk még a zsidó Bibliát sem olvasta, még annyira sem ismeri mint sok keresztény, a Talmudról és egyebekről nem is beszélve, zsinagógába soha be sem tette a lábát és nem is érdekli, hogy mi folyik ott, amint azt egy ilyen, pusztán  „fajilag” zsidó író nyilatkozta nemrég egy ilyen, ugyancsak pusztán „fajilag” zsidó magyar folyóiratban. De Heine nem éppen ilyen volt, ő meg is bánta, hogy megkeresztelkedett. Ebben a versében mint zsidó beszél a kereszténységhez és vágja arcába történelmi dimenziójú vádját. Ez az attitüd ritka: sajnos sokkal jellemzőbb pl. a zsidó Venetiáner Lajos attitüdje, aki a két világháború között azt írta a könyvében, hogy a zsidóság hálás a Katolikus egyháznak, amely mindig kiállt a zsidóság mellett... Nos, a katolikus egyház pápái olyan hivatalos pápai nyilatkoztatokat adtak ki, hogy pl. „nem szükséges teljesen kiirtani a zsidókat”... Kevésbé arcátlanul talpnyaló zsidók csak „vallási alapú előítéleteknek”, „túlkapásoknak” becézik az európai történelmet tarkító tízezres sőt százezres nagyságrendű tömegmészárlásokat, amelyeket az egyházak elvileg valóban helytelenítettek, de nem is tettek semmit, hogy elejüket vegyék. Szóval Heine nem ilyen talpnyaló, le a kalappal. Nem félt „provokálni” az anélkül is ingerlékeny „Másikat”.

De a vers vége hirtelen megfeledkezik erről a komolyságről. Mit jelent az, hogy „én is tombolni kezdek”, meg hogy „rád hasonlítok”? Ha létezett volna Heine korában zsidó állam, mondjuk valahol Ázsiában vagy Afrikában, és ott üldözték, mászárolták volna a zsidó vallást magukra kényszeríteni nem hagyó alattvalókat, akkor ez óriási kiállás és önkritika lett volna. De a zsidóknak a legcsekélyebb lehetőségük sem volt Heine korában semmiféle tombolásra, sok még ma sincs. Ez a befejezés jól hangzó, de teljesen komolytalan fordulat. Különös dolog, hogy a bátor, szókimondó komolyság ilyen jól megfér a lapos, poénkodó hatásvadászattal, kávéházba való szellemeskedéssel. Úgy látszik, ez Heine, éppen ez. Sajnos. Remélem, hogy tévedek.

Még egy megjegyzés. Heine ezt a verset levélben küldte el valakinek — az illető zsidó volt, egy rabbi —; nem sikerült kiderítenem, közzé is tette-e. Ha nem tette közzé, akkor természetesen módosítani kell a „bátor kiállásról” szóló fenti fejtegetéseket...