Heine, Heinrich: Magasztaló ének (Das Hohelied Magyar nyelven)

Des Weibes Leib ist ein Gedicht,
Das Gott der Herr geschrieben
Ins große Stammbuch der Natur,
Als ihn der Geist getrieben.

Ja, günstig war die Stunde ihm,
Der Gott war hochbegeistert;
Er hat den spröden, rebellischen Stoff
Ganz künstlerisch bemeistert.

Fürwahr, der Leib des Weibes ist
Das Hohelied der Lieder;
Gar wunderbare Strophen sind
Die schlanken, weißen Glieder.

O welche göttliche Idee
Ist dieser Hals, der blanke,
Worauf sich wiegt der kleine Kopf,
Der lockige Hauptgedanke!

Der Brüstchen Rosenknospen sind
Epigrammatisch gefeilet;
Unsäglich entzückend ist die Zäsur,
Die streng den Busen teilet.

Den plastischen Schöpfer offenbart
Der Hüften Parallele;
Der Zwischensatz mit dem Feigenblatt
Ist auch eine schöne Stelle.

Das ist kein abstraktes Begriffspoem!
Das Lied hat Fleisch und Rippen,
Hat Hand und Fuß; es lacht und küßt
Mit schöngereimten Lippen.

Hier atmet wahre Poesie!
Anmut in jeder Wendung!
Und auf der Stirne trägt das Lied
Den Stempel der Vollendung.

Lobsingen will ich dir, o Herr,
Und dich im Staub anbeten!
Wir sind nur Stümper gegen dich,
Den himmlischen Poeten.

Versenken will ich mich, o Herr,
In deines Liedes Prächten;
Ich widme seinem Studium
Den Tag mitsamt den Nächten.

Ja, Tag und Nacht studier ich dran,
Will keine Zeit verlieren;
Die Beine werden mir so dünn -
Das kommt vom vielen Studieren.

A női test az költemény,
S úgy írta be az Isten
Természet törzskönyvébe, hogy
Minden sorával rímel.

Idő kedvezett neki épp,
Tettét ihlet tetőzte,
S a durva, lázadozó anyagot
Művészete legyőzte.

A női test korábban is
Csúcsa volt a daloknak;
Csodás strófák zengték báját
Lábnak, fehér kacsónak.

S óh, milyen isteni eszme
Ül a nyak tartásában,
Melyen ring göndör fejecske,
Van ész s báj e pompában!

A mellecskék rózsaszirmai
Versbe illően csiszoltak;
S észbontó bűvös metszetük,
Mi szűk völgyét megosztja.

Isteni teremtő felfedte
A csípők párhuzamát,
S mit takar fügefalevéllel,
Rejti gyönyörök kapuját.

Nem elméleti költészet ez ám!
Hisz hús és borda e dal,
Csupa mozgás kéz meg a láb,
Nevet és csókol az ajk.

Igaz költészet lüktet itt!
Ritmusában báj van!
Test és dal ily egysége dísz
A természet homlokára.

Kijár Úrnak dicsőség,
Feléd porból imám szól,
S vagyunk mi lent csak költőcskék,
Hozzád képest kontárok.

Elmerűlni vágyom Uram
Dalaid igézetében;
S gyarapítom tudásomat
Nappalt össz'kötve éjjel.

Tanulva azt nappal s éjjel,
Nem tékozolva időt;
Bár lábam pipaszár lesz -
S testem szinte összedöl.