Heine, Heinrich: Loreley (Loreley Magyar nyelven)

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.
 
Die Luft ist kühl und es dunkelt,
Und ruhig fließt der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt
Im Abendsonnenschein.
 
Die schönste Jungfrau sitzet
Dort oben wunderbar,
Ihr goldnes Geschmeide blitzet,
Sie kämmt ihr goldnes Haar.
 
Sie kämmt es mit goldnem Kamme,
Und singt ein Lied dabey;
Das hat eine wundersame,
Gewaltige Melodey.
 
Den Schiffer, im kleinen Schiffe,
Ergreift es mit wildem Weh;
Er schaut nicht die Felsenriffe,
Er schaut nur hinauf in die Höh'.
 
Ich glaube, die Wellen verschlingen
Am Ende Schiffer und Kahn;
Und das hat mit ihrem Singen
Die Loreley getan.

Én nem tudom, hogy mit jelentsen;
Oly szomorú vagyok.
Egy ősi monda zúg fejemben
Mely nyugton nem hagyott.

Sötétedik, s a Rajna hűs
Szellőbe' folydogál.
A hegytetőn ragyogva tűz
Az esti napsugár.

Ott fönt a szüzek csodaszépe
Haját fésülgeti.
Csillog megannyi aranyéke
S aranyló fürtjei.

Fésülködik, s dalolgat ő.
Fésűje színarany.
A dal csodás: lenyűgöző
Melódiája van.

A kis hajón a tengerészre
Vad fájdalommal tör,
Most sziklazátonyt nem vesz észre,
Csak néz a csúcsra föl...

Hajót, hajóst a vad folyó
Elnyelt, és elsodort.
S ez – azt hiszem – a daloló
Lorelei bűne volt.