Hoffmann, E. T. A.: Mágikus lánc fonódik életünkre (Magische Bande schlingen sich durchs Leben Magyar nyelven)

»Magische Bande schlingen sich durchs Leben,

Was lose scheint, verworren, festzuhalten;

Sie zu zerreißen ist des Dämons eitles Streben.

Klar wird der höhren Mächte dunkles Walten,

Entstrahlt's der Dichtung hellem Zauberspiegel,

In Farb und Form muß alles sich gestalten.

Nicht scheut der Magus ein hermetisch Siegel,

Der innern Kraft will kühnlich er vertrauen,

Ihm springen auf der Geisterpforte Riegel.

Bist du der Magus, der mich durfte schauen?

Schwang mir dein Geist sich nach durch Himmelsräume?

Wolltst du in heißer Sehnsucht mich erfassen?

Du bist's! – fest bannten mich dir süße Träume,

Erkannt hast du mein Lieben, du mein Hassen,

Nah war ich dir, auf ging ich deinen Blicken.

Der Bann besteht, du kannst von mir nicht lassen,

Dein ist mein Schmerz, dein eigen mein Entzücken,

Du wirst dem Worte leihn, was ich empfunden.

Vermag die Torheit wohl dich zu berücken?

Fühlt sich dein Geist von schwarzer Kunst gebunden?

Hat jemals falsches Spielwerk dich betrogen?

Nein! was der Geist im Innern hat empfangen,

Darf kühn empor aus tiefem Grunde wogen,

Vor eignem Zauber fühlt kein Magus Bangen.

Weit fort von dir in heimatliche Zonen

Reißt mich die Hoffnung, glühendes Verlangen.

Ein hehr Gestirn, glanzvoll beginnt's zu thronen,

Ein teures Pfand (selbst hast du es beschrieben)

Nimm es von mir, den Augenblick zu lohnen,

Als selbst du warst mein Sehnen, warst mein Lieben!

Nur flücht'ger Bilder Zeichnung wirst du finden,

Doch darf die Phantasie nicht Farbe schonen.

Was du erschaut, du magst es keck verkünden!«

Mágikus lánc fonódik életünkre,

hogy szétdúlt elemeit összetartsa;

a Démon ezt a láncot törni gyönge.

Napfényre jut mindjárt sötét hatalma

Költészet tiszta varázstükörében:

leleplezi tüstént a szín, a forma.

A mágus bízva belső erejében

hermeszi zártól tapodtat se hátrál.

S szellem-kapu tárul szavára készen.

Te vagy a mágus, ki lelkembe láttál?

Ki énhozzám űrön átvágva szállott?

Ki szívem forró vágyban megragadtad?

Te vagy! Láncoltak hozzád édes álmok;

szeretetem, gyűlöletem te tudtad;

feltárultam mindenestül szemednek.

A varázs tart, tőlem el nem szakadhatsz,

kínom és üdvöm vallhatod tiednek,

szóba azt öntöd, mit valóban érzek.

Zsákmánya lehetsz-é az őrületnek?

Nyűgözheti-é szellemed igézet?

Rászedett-é valaha csalfa játék?

Nem! Mi a lelket legbelül vezérli,

törjön fel bátran, hogy messzire lássék.

Önnön varázsát egy mágus se féli.

A szívemet immár meghitt vidékre

remény s kívánság tőled messze tépi.

Odafenn büszke csillag gyúl ki égve,

Hű zálogom (te írtad le különben)

fogadd el tőlem, a percet idézve,

mikor te voltál vágyam és szerelmem!

Amit találsz, rögtönzött kép merőben,

a képzelet vigyen dús színt beléje.

Milyennek látod, hirdesd vakmerően.