Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hofmannsthal, Hugo von: Ballade des äusseren Lebens

Hofmannsthal, Hugo von portréja

Ballade des äusseren Lebens (Német)

Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen,

Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben,

Und alle Menschen gehen ihre Wege.

 

Und süsse Früchte werden aus den herben

Und fallen nachts wie tote Vögel nieder

Und liegen wenig Tage und verderben.

 

Und immer weht der Wind, und immer wieder

Vernehmen wir und reden viele Worte

Und spüren Lust und Müdigkeit der Glieder.

 

Und Strassen laufen durch das Gras, und Orte

Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen,

Und drohende, und totenhaft verdorrte…

 

Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen

Einander nie? und sind unzählig viele?

Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen?

 

Was frommt das alles uns und diese Spiele,

Die wir doch gross und ewig einsam sind

Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele?

 

Was frommts, dergleichen viel gesehen haben?

Und dennoch sagt der viel, der „Abend” sagt,

Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt

 

Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben.



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 96, 98. p.

A külső élet balladája (Magyar)

És gyermekek nőnek fel mély szemekkel,

Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,

És ezt az utat járja minden ember.

 

S édes gyümölccsé érik a fanyar mag,

S halott madárként éjidőn lehullva

Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap.

 

És mindig fú a szél, és mindig újra

S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat,

És zsibbadoz tagjaink kéje-búja.

 

A réten utak futnak, szerte sok vak

Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok –

Fenyegetők s halálosan aszottak…

 

Mért építették őket? S nem hasonlók

Egymáshoz? És nem érnek soha véget?

Mért sáppadok, mért sírok, mért mosolygok?

 

S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?

Felnőttünk már, örök magányosok,

Céltalan vándorai csak a térnek.

 

Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?

S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”

Szavából mélység és gyász úgy csorog,

 

 Mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 97, 99. p.

Kapcsolódó videók


minimap