Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hofmannsthal, Hugo von: Az öreg ember nyárra vágyik (Des Alten Mannes Sehnsucht nach dem Sommer Magyar nyelven)

Hofmannsthal, Hugo von portréja
Eörsi István portréja

Vissza a fordító lapjára

Des Alten Mannes Sehnsucht nach dem Sommer (Német)

Wenn endlich Juli würde anstatt März,

 

Nichts hielte mich, ich nähme einen Rand,

Zu Pferd, zu Wagen oder mit der Bahn

Käm ich hinaus ins schöne Hügelland.

 

Da stünden Gruppen großer Bäume nah,

Platanen, Rüster, Ahorn oder Eiche:

Wie lang ists, daß ich keine solchen sah!

 

Da stiege ich vom Pferde oder riefe

Dem Kutscher: Halt! und ginge ohne Ziel

Nach vorwärts in des Sommerlandes Tiefe.

 

Und unter solchen Bäumen ruht ich aus;

In deren Wipfel wäre Tag und Nacht

Zugleich, und nicht so wie in diesem Haus,

 

Wo Tage manchmal öd sind wie die Nacht

Und Nächte fahl und lauernd wie der Tag.

Dort wäre Alles Leben, Glanz und Pracht.

 

Und aus dem Schatten in des Abendlichts

Beglückung tret ich, und ein Hauch weht hin,

Doch nirgend flüsterts: ›Alles dies ist nichts.‹

 

Das Tal wird dunkel, und wo Häuser sind,

Sind Lichter, und das Dunkel weht mich an,

Doch nicht vom Sterben spricht der nächtige Wind.

 

Ich gehe übern Friedhof hin und sehe

Nur Blumen sich im letzten Scheine wiegen,

Von gar nichts anderm fühl ich eine Nähe.

 

Und zwischen Haselsträuchern, die schon düstern,

Fließt Wasser hin, und wie ein Kind, so lausch ich

Und höre kein ›Dies ist vergeblich‹ flüstern!

 

Da ziehe ich mich hurtig aus und springe

Hinein, und wie ich dann den Kopf erhebe,

Ist Mond, indes ich mit dem Bächlein ringe.

 

Halb heb ich mich aus der eiskalten Welle,

Und einen glatten Kieselstein ins Land

Weit schleudernd steh ich in der Mondeshelle.

 

Und auf das mondbeglänzte Sommerland

Fällt weit ein Schatten: dieser, der so traurig

Hier nickt, hier hinterm Kissen an der Wand?

 

So trüb und traurig, der halb aufrecht kauert

Vor Tag und böse in das Frühlicht starrt

Und weiß, daß auf uns beide etwas lauert?

 

Er, den der böse Wind in diesem März

So quält, daß er die Nächte nie sich legt,

Gekrampft die schwarzen Hände auf sein Herz?

 

Ach, wo ist Juli und das Sommerland!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org

Az öreg ember nyárra vágyik (Magyar)

 

Ne március — bár lenne július,

 

nem tartóztatna vissza semmisem,

lovon, kocsin vagy vonaton a szép

dombok között teremnék hirtelen.

 

Hatalmas fák csoportja állna ott,

juharfák, szilfák, tölgyek és platánok:

mily rég nem láttam ilyen csapatot!

 

Leszállnék a lóról vagy odaszólnék

a kocsisnak: „Megállj!" — és céltalan

a nyári tájék mélyébe hatolnék.

 

És megpihennék ilyen fák alatt;

egyszerre ringatna éjt és napot

koronájuk, nem mint e házfalak,

 

hol néha a nap, mint az éj, sivár,

s az éj fakó és sunyi, mint a nappal.

Ott minden élet, pompa, fénysugár.

 

S kilépek az árnyból az esti ég

fény-pászmájába, leng a fuvalom,

de nem susogja: „Minden semmiség."

 

Lassacskán leszáll a völgybe az éj,

házakban fény gyúl, rámfúj a homály,

de nem halálról szól az éji szél.

 

A temetőben csak ringó virágok

derengnek már a végső fénysugárban,

csak ehhez van közöm, míg arra járok.

 

S mogyorócserjék közt, az éjbe mártva

patak csörög, gyerekként hallgatom,

de nem susogja, hogy „Minden hiába".

 

Levetkőzöm s ugrom az árba gyorsan,

s míg fejem kiemelve a patakkal

tusázom, látom: mindenfele hold van.

 

A hideg habból kibújok derékig,

s egy lapos kavicsot messzi-hajítva

állok, s a holdfény bőrömön fehérlik.

 

S e nyári tájra, mit a hold bevon,

nagy árny vetődik: ez bólong-e itt is

borongva, párnám mögött a falon?

 

Ez gunnyaszt bús-ziláltan, lesve mérges

szemmel a nappal első fényeit,

és tudja már, hogy mindkettőnkre rém les?

 

Ő az, kit gaz szél márciusban, éjjel

úgy kínoz, hogy nem alhat – és szívét

tapintja görcsös, fekete kezével?

 

Ó hol van július s a nyári táj!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap