Huchel, Peter: Száműzetés (Exil Magyar nyelven)

Am Abend nahen die Freunde,
die Schatten der Hügel.
Sie treten langsam über die Schwelle,
verdunkeln das Salz,
verdunkeln das Brot
und führen Gespräche mit meinem Schweigen.

Draussen im Ahorn
regt sich der Wind:
Meine Schwester, das Regenwasser
in kalkiger Mulde,
gefangen
blickt sie den Wolken nach.

Geh mit dem Wind,
sagen die Schatten.
Der Sommer legt dir
die eiserne Sichel aufs Herz.
Geh fort, bevor im Ahornblatt
das Stigma des Herbstes brennt.

Sei getreu, sagt der Stein.
Die dämmernde Frühe
hebt an, wo Licht und Laub
ineinander wohnen
und das Gesicht
in einer Flamme vergeht.

Este jönnek barátaim,
dombokról az árnyak.
Átlépnek a küszöbön, szép lassan,
sötét lesz a só,
sötét a kenyér,
és hallgatásommal egyednek szóba.

Kint a juhar szól,
mozdul a szél:
Nővérem, összegyűlt esővíz,
meszes mélyedésben,
fogolyként
néz a felhők után.

Menj a széllel,
szól az árnyék-hang.
A nyár úgyis csak
fémsarlót nyom a szívedhez.
Menj, mielőtt juharlevél
az ősz stigmájától ég.

Hű légy, mondja a kő.
Derengő hajnalpír
indul ott, hol fény s lomb
egymásban lakoznak,
és az arcuk
egy lángba olvad össze.