Kästner, Erich: Kisasszonyok kórusa (Chor der Fräuleins Magyar nyelven)

Wir hämmern auf die Schreibmaschinen.
Das ist genau, als spielten wir Klavier.
Wer Geld besitzt, braucht keines zu verdienen.
Wir haben keins. Drum hämmern wir.
 
Wir winden keine Jungfernkränze mehr.
Wir überwanden sie mit viel Vergnügen.
Zwar gibt es Herrn, die stört das sehr.
Die müssen wir belügen.
 
Zweimal pro Woche wird die Nacht
mit Liebelei und heißem Mund,
als wär man Mann und Frau, verbracht.
Das ist so schön! Und außerdem gesund.
 
Es wär nicht besser, wenn es anders wäre.
Uns braucht kein innrer Missionar zu retten!
Wer murmelt düster von verlorner Ehre?
Seid nur so treu wie wir, in euren Betten!
 
Nur wenn wir Kinder sehn, die lustig spielen
und Bälle fangen mit Geschrei,
und weinen, wenn sie auf die Nase fielen –
dann sind wir traurig. Doch das geht vorbei.

Kalapálunk az írógépen.
Elzongorázunk billentyűivel.
Kinek van pénze, megél abból szépen.
Nekünk nincs. Kalapálni kell.
 
Fejünkre mirtuszt senki nem csavar.
A mirtuszunkon kéjjel túl is adtunk.
Van néhány úr, kit ez zavar.
Őket be kell hát csapnunk.
 
Hetenként kétszer, mintha férj
s feleség lennénk, úgy pereg
le forró csókok közt az éj.
Oly jó ez! S hasznos egészségileg.
 
Ha másként volna, úgyse volna jobb tán.
A lelkimisszióból úgyis sok van!
Ki prédikál, hogy tisztességünk fogytán?
Legyetek hűek, mint mi, ágyatokban.
 
Csak, hogyha víg gyerekhad elénk toppan,
futkos, kacag, labdát gurít,
vagy egyik sírni kezd, mert orra pottyan,
akkor fáj szívünk. Aztán elmúlik.