Kalkowska, Eleonore: Nap mint nap hétköznap (Alltag Magyar nyelven)

So geh‘n sie alle stumpf und tief gebeugt,           
Ein schmerzlich Staunen hat in leichtem Bogen  
Die Brauen ihrer Augen hochgezogen                 
Und Falten auf der düst‘ren Stirn erzeugt.           
Und wenn sie lachen, ist es nur ihr Mund.           
Doch ihre Augen blicken müd und wund.           
 
Das ewiggleiche
Sorgen und Mühen                                               
Kam täglich das weiche
Gesicht zu durchglühen,                                      
Bis es sich Gräben und Höhlen geschafft           
Und nun in den Furchen, als düstere Schergen, 
Die Nöte von gestern und morgen sich bergen  
Und halten das Antlitz
In eiserner Haft.                                                 
 
Niemals hat die Zeit                 
Für sie innegehalten,                                          
Durch ihre Gestalten
Ging niemals ein Necken                                   
Der Macht;
Denn die Freude,                                                 
Die allgewaltige, alleinseligmachende,             
Zeitlose, raumlose, grenzenlose,                     

Hát járnak görnyedten és tompa mind,
Fájó csodálkozás hajlítja enyhe ívbe
Szemöldökük, magasra nemesítve,
S rajzol ráncot, sötét homlokra kínt.
Ők, ha nevetnek, csak szájuk nevet
De fáradtan néznek sebzett szemek.

A változatlan
Fáradozás, gond,
Átsüt sok alakban
Ezer arcvonáson
És bennük gödröket, árkokat ás,
Aztán a redőkben a marcona szolgák:
A tegnapi, holnapi kín teszi dolgát
És zár be egy arcot
S már rajta a rács.

Nem állt meg soha
Idejük rohanása,
A hatalom kacagása
Nem járt soha bennük,
Soha;
Csak az Öröm,
A mindenható, az egyedül boldogító,
Idő- s tértelen, a Nincs-Határa.
   
   
   
Érdekesség, sőt több mint pusta érdekesség: a következetesen rímelő első két versszak után a harmadikban nem 100 %-ig drasztikusan de azért eléggé váratlanul megszűnik a rímelés: előzőleg egyetlen rímtelen sor fordult csak elő (a második versszak utolsó előtti sora), itt meg mindössze két sor rímel, a második meg a harmadik. Ez aligha lehet afféle dilettáns nemtörődömség, ellenkezőleg rafináltságra látszik vallani. A prozódia már a második strófában felbomlott az első strófa következetetesen öt verslábú és hímrímeket nőrímekkel „fórsriftosan” váltakoztató verssoraihoz képest. Mind ennek megvan a maga „jelentése”, helyesbítek: JELENTÉSE idézőjel nélkül, még ha ez a jelentés nem fogalmazható is meg egykönnyen. Az az emberfajta, akiről a vers szól, komor, gondterhelt a mindennapok egyhangú és lehatároló, mindennek gátat szabó mizériái között, értetlenül áll előttük („fájó csodálkozással”), de az ő saját időtlen idejében megéli az igazi Örömöt, amely „határtalan”: ez a vers utolsó szava. Mintha ezzel a „formai” sajátságával is olyasmit sugallna a vers, hogy a mi földi életünk szabályainak pontos megtartása csak látszólag tökéletesség; az igazi tökéletesség csak rajtuk túllépve érhető el. „A csúcs a tökéletlenség” (vagy: „A csúcs mindennek netovábbja”) írta egy másik költő (Yves Bonnefoy; l. a francia költőknél: „L’imperfection est la cime”).