A gyermekkori napragyogta béke,
Mikor még oly távoli a halál
S a „játékból”-kérdésnek nincs soha vége;
Mikor minden nap lángos csillagár,
Mint madárfütty, alkonyzöldes bozótnak éke,
Mint édeslevű füge, mit hízlal a nyár.
Mikor lehull az éjjel pihekönnyen,
Ernyed kéz-láb, lecsukódik a szem,
S az álom új csodákat kelt örömben;
Mikor szétszáll földek pompája lenn
S egy félkomoly és szeszélyes játék gőgszava szökken,
És minden jó és minden töprengéstelen.
S csak egy titkos, mély suttogás örök benn.
Utolsó sora nélkül első pillantásra sztereotip versike: a gondtalan gyermekkorba való visszavágyakozás lapos és sztereotip magatartás, a romantika egyik divatmajmoló nyavalygása volt. A természetből, azaz a természet boldog tudatlan állapotából való kinövésünkön nem siránkozni kell, írta volt a nemromantikus Schiller, hanem tudatos erkölcsi lényként arra törekednünk, hogy újra feltornásszuk magunkat a természet TÖKÉLETESSÉGÉHEZ. Schillernek szerintem tökéletesen igaza van ebben. Schiller művei nagyon felemelőek és tanulságosak, de egyúttal meglehetősen — unalmasak... A magamutogató, gyakran gyermeteg, gyakran felszínes, divatmajmoló, sőt gyakran felháborítóan immorális romantikusok művei gyakran — ÉRDEKESEK. Azazhogy nem gyakran, de olykor. Utolsó sora nélkül is érdekes volna a fenti vers, nem lehengerlően eredeti, de azért eléggé eredeti, a laposságok eredeti megfogalmazásai miatt: a kifejezésben van nem kevés eredetiség. Az is figyelemreméltó benne, hogy minden textmegszokásnak fittyet hányva nincs benne főmondat: az első sor csak egy alany, az olvasó állítmányt (igét) vár, de az nem és nem jön, nem következik semmiféle főmondati állítmány, hanem csak mellékmondatok. Nem-irodalmi szövegben ez primitív hibának számana; itt nem hiba, hanem merészség, eredetiség.
De az utolsó sor, a gyerekkori titkos, mély suttogás, az a jelentés szintjén is eredeti. Én ugyan személy szerint nem emlékszem semmiféle gyerekkorombeli titkos és mély suttogásra, és szerintem a gyerekek túlnyomó többségének lelkébe nem zúg semmiféle mély suttogás; de Eleonore Kalkowska fülébe lelkébe alighanem zúgott, mert ő valószínűleg gyereknek sem volt mindennapi. De ez is teljesen mindegy: ha nem zúgott a fülibe semmi és ezt ő „csak úgy kitalálta”, az akkor is érdekes. Amit ír, az authentikusnak érződik, és ez itt a lényeg, nem pedig az úgynevezett „objektív valóság”.
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni! (Arany)