Keller, Gottfried: Őszi éj (Herbstnacht Magyar nyelven)

Als ich, ein Kind, am Strome ging,
Wie ich da fest am Glauben hing,
Wenn ich den Wellen Blumen gab,
So zögen sie zum Meer hinab.
 
Nun hält die schwarz verhüllte Nacht
Erschauernd auf den Wäldern Wacht,
Weil bald der Winter, kalt und still,
Doch tödlich mit ihr ringen will.
 
Schon rauscht und wogt das weite Land
Geschüttelt von des Sturmes Hand,
Es braust von Wald zu Wald hinauf
Entlang des Flusses wildem Lauf.
 
Da schwimmt es auf den Wassern her,
Wie ein ertrunknes Völkerheer
Schwimmt Leich’ an Leiche, Blatt an Blatt,
Was schon der Streit verschlungen hat.
 
Das ist das tote Sommergrün,
Das zieht zum fernen Weltmeer hin
Ade, ade, du zarte Schar,
Die meines Herzens Freude war!
 
Sing’s in die Niedrung, dunkle Flut:
Hier oben glimmt ein heisses Blut,
Wie Heidefeuer einsam glüht,
An dem die Welt vorüber zieht
 

Kiskoromban lent a folyón
Hittem benne, igen, nagyon:
Vízbe ha virágot vetek,
Megkapják azt a tengerek.

Most erdőn, sűrű éjjelen
Őrködik egy nagy félelem,
Hogy jön a némaság, a tél,
S velük gyilkos birokra kél.

Már zúg-dörög a messzi föld,
Vihar van, harci képet ölt,
Erdőkön át tombolva dúl,
S hol a folyó árad vadul.

Most a vizeken fut, remeg,
Mint egy részeg parasztsereg,
Levél úszik mint hulla lenn,
Mit már benyelt a küzdelem.

A nyár zöldje az, mely halott,
Világtengerhez úszik ott
Istenhozzád, nyár nyája, te,
Te voltál lelkem öröme!

Fekete ár, a mélybe zengd:
Forró vér izzik idefent,
Pusztatűznél magányosabb,
Melyen a világ átszalad.