Klabund: Der Selbstmörder

Niemand weiß, dass ich gestorben bin.
Alle sehen freundlich zu mir hin.
Manche meinen mit verglastem Lächeln
Trost und Heiterkeit mir zuzufächeln.

Manche fragen, wie es mir erginge?
Ob wie sonst ich singe oder springe?
Oder ob mein Flötenmund verstummt sei?
Und warum so dunkel ich vermummt sei?

Ärzte diagnostizieren edel.
Jemand klopft erstaunt an meinen Schädel.
Und das klingt, als ob an einer Türe
Einlass heischend wer die Finger rühre.

Lassen Sie mich, bitte, meine Damen,
Die zuweilen zart zur Liebe kamen.
Keine Freundin schläft mir künftig bei
Als die Wasser- oder Wiesenfei.

Ihre Haare sind aus Tang und Moose,
Und ihr Schoss ist eine Wasserrose.
Ihre Hände sind so feucht wie Frösche,
Und mich deucht, dass ich schon sanft verlösche.

Nem tudni, hogy már halott vagyok.
Mosolyognak rám kicsik, nagyok.
Némely mosoly üvegsíma, talmi,
Azzal akarnak ők vígasztalni.

Kérdik, hogy’ megy porhüvelyem dolga,
Ugrálok-e még döngve, danolva?
Vagy már néma az a nótás ajkam?
S mért vagyok komor, nem úgy mint hajdan?

Orvosok és akárki a gyámom,
Csodálkozva kopog koponyámon.
Mintha csak az ajtómon zörögne,
Hogy ugyan már engedném be. Őt. Be.

Hagyjanak már, összes drága Hölgyem,
Ölelkeztünk olykor megbűvölten.
Kímélje meg ágyam valahány,
Hacsak nem sellő vagy hableány.

Haját tenger mossa moszatosra,
Öle nem más, mint egy vízirózsa.
Nedves mint a béka: víziasszony,
Karjai közt mint a tűz kialszom.