Klabund: A berlini Hárfás Juli (Die Harfenjule Magyar nyelven)

Mint rokka forog serényen
S örökkön zenét darál,
Úgy muzsikál hárfalényem,
Gyerekkorom óta már.

Senki sem csap úgy a húrba
Ahogyan azt én teszem.
Hárfám vadakon is úr ma,
Mindük báránnyá leszen.

Pengetem én íme hárfám
Akárhol s akármikor,
Ünneplő család ha vár rám,
Bérmálás, halotti tor.

Fél márkáját megkereste
Hárfám, vagy csak egy garast?
Nem vagyok mint őszi fecske:
Természetem ittmaraszt.

Forog az én furcsa rokkám,
Fogok én zenélni még,
Míg a Kaszás nem morog rám,
Aztán meg hall majd az ég.
   
   
   
„Harfenjule” volt a beceneve egy legendás berlini utcai énekesnőnek; hárfán kísérte saját magát. A berlini városi „folklór” színfoltja volt. 1911-ben halt meg, több mint nyolcvan évesen; Klabund minden bizonnyal hallotta még. Neve halála után az utcai énekesnő szinonímája lett.

A vers befejezése eszembe juttatja egy régi, az én gyerekkoromban még népszerű sláger, A vén lámpagyújtó „csattanóját” sőt magát a lámpagyújtót is, mert még láttam, amint utcai lámpát gyújt, gázlámpát, a Városligetben:

Egy este künt a Szigeten / Minden kopár és idegen, / Oly furcsa, sápadt színtelen a hold. / Az utcán nincs ma fénysugár, / Hát hol maradt a vén betyár, / Talán kártyázik ma a vén legény. / De most kigyullad fent az égen / Egy sor csillagsugár, / A vén lámpagyújtó / Ma már arra jár...

Ez is ugyanolyan érzelgős, primitív és giccses, sőt még inkább, de ezzel együtt — zseniális...