Kunert, Günter: Unruhiger Schlaf in der Altwelt

Ich sehe euch.
Geduckt hinter den Steuerpulten der
kreisenden Radarspiegel, den Blick
auf de glimmende Scheibe gerichtet, seht
ihr nichts mehr von der Welt.
 
Aus der Maschine strahlt die zitternde Flamme
und stößt euch hinauf zum Himmel.
Ich sehe euch, Piloten.
Hinter der Atemmaske die angestrengten Gesichter;
die Augen starren in den leeren, dunklen Raum.
Das Ohr hört Zahlen, Ziffern, Grade, und der
Mund spricht Zahlen, Ziffern, Grade
und fragt nicht: Wohin?
 
In der unterseeischen Schiffen
schlagen die Matrosen schreiend an die Stahlwände;
Monate schon fahren sie am Meeresboden dahin.
Ungerührt bleiben die Wände.
Ungerührt registrieren die Ärzte, wie lange
der Mensch unter Wasser leben kann. Noch nicht
lange genug.
 
Ich sehe euch.
Im Schatten startbereiter Riesengeschosse, die
um die Erde fliegen können und weiter,
ruht ihr euch aus für eine kurze Zeit, die
euch nicht gehört.
 
Bisizlose, die eine ganze Erde besitzen
und es nicht wissen. In harten Beton gebettet
ihre Gehirne und unangreifbar.
Aber manchmal schlägt das Herz schneller.
Aber manchmal ist der Schlaf unruhig.
Aber manchmal vernimmt man noch einen Fetzen Musik,
ein Flüstern, einen Schrei.
Manchmal scheint es, die Giganten
leiden daran,
daß sie gewöhnliche Menschen sind.

Látlak benneteket.
Görnyedve a kerengő radartükrök
vezérlőasztalánál, a tekintetet
a villámló üvegre függesztve, földből
már semmit se láttok.
 
A gépből kivág a reszkető láng
s magas égre lök benneteket.
Látlak, pilóták.
Légzőálarcba rejtve a megfeszült arcot.
Sivár, homályos űrbe mered a szem.
Számokat, betűket, fokokat hall a fül,
számokat, betűket, fokokat mond a száj,
s nem kérdi: Hová?
 
A tengeralattjárókban
a legénység üvöltve veri az acélfalakat;
már hónapok óta siklanak lenn a mélyben.
És érzéketlenek a falak.
Érzéketlenül jegyzik az orvosok, ember
meddig élhet a víz alatt. Még, még -
most sem elég.
 
Látlak benneteket.
A startra kész óriáslövedékek árnyában, amik
föld körül röpülnek már és tovább,
megpihentek rövid időre, - de
ez sem a tiétek.
 
Vagyontalanok, akiknek egész világ
a birtokuk s nem tudják. Kemény betonba
ágyazva agyuk s érinthetetlen.
De néha gyorsabban ver a szívük.
De néha nyugtalan az álmuk.
De néha még hallani zenefoszlányt,
suttogást, sikolyt.
Úgy tetszik néha, az óriások
szenvednek, amiért
olyan egyszerű emberek.