Lasker-Schüler, Else: Abschied (1)

Der Regen säuberte die steile Häuserwand,

Und ich schreibe auf weißen, steinernen Bogen

Und fühle sanft erstarken meine müde Hand

Von Liebesversen, die mich immer süß betrogen.

Ich wache in der Nacht stürmisch auf hohen Meereswogen!

Vielleicht entglitt ich meines Engels liebevoller Hand,

Ich hab' die Welt, die Welt hat mich betrogen;

Ich grub den Leichnam zu den Muscheln in den Sand.

Wir blicken all' zu einem Himmel auf, mißgönnen uns das Land?-

Warum hat Gott im Osten wetterleuchtend sich verzogen,

Vom Ebenbilde Seines Menschen übermannt?

Ich wache in der Nacht stürmisch auf hohen Meereswogen!

Und was mich je mit Seiner Schöpfung Ruhetag verband,

Ist wie ein spätes Adlerheer unstät in diese Dunkelheit geflogen.

Az eső lemosta a házak meredek kő falát,

És én írok a fehér kőboltívekre,

És érzem amint fáradt kezem gyengéden erőre kap

a szerelmi versektől, melyek mindig kedvesen

becsaptak engem.

Viharos éjszakán őrködöm a tenger magas hullámai felett!

Talán kicsúsztam angyalom szerető kezei közül,

Én a világot, a világ viszont engem csapott be;

A holttestet a kagylók mellé a homokba ástam.

Mindannyian egy égre emeljük tekintetünket,

Irigyel bennünket a Föld? -   

Isten miért távolodott el kelet felé fényes villogással,

Saját embereinek képmásától legyőzve?

Viharos éjszakán őrködöm  a tenger magas hullámai felett!

És ami valaha is összekötött engem az ő teremtésének

pihenőnapjával,

Az olyan mint egy kései sas raj bizonytalan repülése a sötétségben.