Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lenau, Nikolaus: Der Postillion

Lenau, Nikolaus portréja

Der Postillion (Német)

Lieblich war die Maiennacht
Silberwölklein flogen,
Ob der holden Frühlingspracht
Freudig hingezogen.

Schlummernd lagen Wies und Hain,
Jeder Pfad verlassen;
Niemand als der Mondenschein
Wachte auf der Straßen.

Leise nur das Lüftchen sprach,
Und es zog gelinder
Durch das stille Schlafgemach
All der Frühlingskinder.

Heimlich nur das Bächlein schlich,
Denn der Blüten Träume
Dufteten gar wonniglich
Durch die stillen Räume.

Rauher war mein Postillion,
Ließ die Geißel knallen,
Über Berg und Tal davon
Frisch sein Horn erschallen.

Und von flinken Rossen vier
Scholl der Hufe Schlagen,
Die durchs blühende Revier
Trabten mit Behagen.

Wald und Flur im schnellen Zug
Kaum gegrüßt – gemieden;
Und vorbei, wie Traumesflug,
Schwand der Dörfer Frieden.

Mitten in dem Maienglück
Lag ein Kirchhof innen,
Der den raschen Wanderblick
Hielt zu ernstem Sinnen.

Hingelehnt an Bergesrand
War die bleiche Mauer,
Und das Kreuzbild Gottes stand
Hoch, in stummer Trauer.

Schwager ritt auf seiner Bahn
Stiller jetzt und trüber;
Und die Rosse hielt er an,
Sah zum Kreuz hinüber:

»Halten muß hier Roß und Rad,
Mags euch nicht gefährden:
Drüben liegt mein Kamerad
In der kühlen Erden!

Ein gar herzlieber Gesell!
Herr, ’s ist ewig schade!
Keiner blies das Horn so hell
Wie mein Kamerade!

Hier ich immer halten muß,
Dem dort unterm Rasen
Zum getreuen Brudergruß
Sein Leiblied zu blasen!«

Und dem Kirchhof sandt er zu
Frohe Wandersänge,
Daß es in die Grabesruh
Seinem Bruder dränge.

Und des Hornes heller Ton
Klang vom Berge wieder,
Ob der tote Postillion
Stimmt’ in seine Lieder. –

Weiter gings durch Feld und Hag
Mit verhängtem Zügel;
Lang mir noch im Ohre lag
Jener Klang vom Hügel.



FeltöltőSzalki dr. Bernáth Attila
Az idézet forrásaInternet

A postakocsis (Magyar)

Kedves volt a május éj,
Ezüst felhők úsztak,
Bájos tavasz, pompa, fény,
Jókedvvel betoppan.

Szunnyad berek és a rét,
Ösvények kihaltak,
Semmi más csak a holdfény
Tekint az utakra.

Halkan csak a szél zenél,
Éleszt lágyan kedvet,
Ring csendes álom mezén
Mind, ki tavaszgyermek.

Titkon patak ballagott,
És virágok álma
Édes illatot hozott,
Rá a csendes tájra.

Postakocsisom nyers volt,
Csattan a korbácsa,
Völgyön, hegyen harsogott
Kürtjével a tájra.

És a négy mozgékony ló,
Patát csattogtatva,
- Tájon át, mi pompázó -
Trappolgat nyugodtan.

Gyors men'tünkben rét s erdő
Épp hogy üdvözölnek;
S falvak, mint álom felhők,
Békésen feltűntek.

Május pompa közepén
Fekszik templomudvar,
Vándor, hogyha odanéz,
Megjegyzi azt nyomban.

Távolabb, hegy karéján,
Látszik most halványan,
Krisztusnak keresztje áll,
Gyászos bánatában.
Sógort érte itt csapás,

Halkul hát, megszeppen,
És paripa is megáll,
Látja a kereszten:
„Most torpanjon ló s kerék,

Jó, ha rám figyeltek:
Itt barátom, a derék,
Fekszik hűvös földben!
Szívből szeretett legény!

Úr, örökös gyászom!
Úgy nem fújta más kürtjét,
Mint az én barátom!
És mindig megállok én,

Itt, hol rét aljában,
Mint barát üdvözletét,
Kedves dalát játszta!”
S kezd a templom udvarán

Víg vándorzenébe,
Mélyben, sírban aludván,
Hallja meg testvére.
Kürtjének éles hangját

Hegyek visszacsengik,
Holt postakocsis talán
Hangját felismeri. –
Átsuhan földek felett,

Láthatatlan szárnyon;
Hangja még fülembe cseng,
S ring e dombos tájon.



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásasaját mű

minimap