Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lenau, Nikolaus: Mischka an der Marosch 1.

Lenau, Nikolaus portréja

Mischka an der Marosch 1. (Német)

Von der Theiß, der klaren, fischereichen,
Ist der Geiger Mischka hingezogen,
Wo der Marosch barsche Wogen
Brausend durch beschäumte Klippen streichen.

Der Zigeuner wandert, arm und heiter,
In die Ferne, Fremde, fort und weiter;
Wenn er auch am Wohlgeschmack der Erde
Karg und selten nur sich weidet,
Ist ihm jeder Ort doch bald entleidet,
Und was heimisch, wird ihm zur Beschwerde;
Wenig brauchend kommt und geht
Dieser fiedelnde Aszet.

Mischkas Hüttlein mit dem Halmendach
Ragt empor vom Grund nur wenig Spannen,
Und vorüber wild und jach
Stürzt die Marosch durch die Felsen, Tannen.

Horch, wie rauschen Mischkas helle Saiten
Unter diesen Halmen, die vorzeiten
Bei dem Klang der Lerchenlieder
Auf dem Feld sich wiegten hin und wider.

Nicht allein an Schall und süßen Weisen
Ist dies niedre Hüttlein reich zu preisen;
Strahlen hegt es auch in Fülle,
Wie sie aus den schönsten Welten
Uns herüber, flüchtig, selten,
Leuchten durch die Menschenhülle.

Mischkas treues Liebchen ruht im Grabe;
Doch sie ließ zur Abschiedsgabe
Seines Glücks ihm einen teuren Rest,
Daß sein Herz sich minder härme;
Wie die holde Sommerwärme
Sterbend ihre Frucht uns läßt.

Mischka geigt, und seine hellen Töne
Trägt hinaus der Abendwind;
Vor der Hütte steht die wunderschöne
Mira, das Zigeunerkind.

Die vom Abendrot Geküßte
Ist vom leichten West umflogen,
Und es flattert um der Brüste
Melodiegeschwellte Wogen
Ihres Haars gelockte Nacht;
O, wenn diese schöne Brust erwacht!
Dieses Busens keusche Wellen,
Die noch Liebe nie empfanden,
Selig, wem sie einst entgegenschwellen
Und ans Herz im Sturm der Liebe branden!
Selig, wer aus diesen schwarzen Augen
Darf den ersten Blitz der Leidenschaft
Und aus diesem Mund ein Flüstern saugen,
Süß und wonneirr und zauberhaft,
Daß der Cherub beim Gesang der Worte
Sinkt in Schlummer an des Edens Pforte!
Bald doch, bald die Worte unter Küssen
In ein süßres Leben sterben müssen! -
Also glühen die Gedanken
Durch die Brust dem Liebeskranken;
Einsam dort am Waldessaume,
Harrt und lauscht er unterm Baume,
Ob kein Rascheln aus dem Tannengrunde
Ihm ein Wild verrät, zur Abendstunde
Sachte auf den freien Anger schreitend,
Freundlich aus dem Wald den Tag begleitend.

Und er stellt dem Liebesglück ein Zeichen:
Wenn ich heut ein edles Wild noch schieße,
Werd ich meinen heißen Wunsch erreichen,
Daß ich sie in meine Arme schließe.

Sieh dort eine braune Wohlgestalt,
Ruhig kommt ein Hirsch dort aus dem Wald,
Daß der Jäger kann die Enden zählen:
»Sechzehn! - sollens ihre Jahre sein?
Gott der Liebe, laß mich jetzt nicht fehlen!
Ha! er stürzt, halloh! nun ist sie mein!«



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://www.poemist.com/nikolaus-von-strehlenau/mischka-an-der-marosch

Miska a Maroson 1. (Magyar)

A szőke, haltól nyüzsgő Tiszától
Jött ide hegedűjével Miska,
Hol a partot Maros vize mossa
S habjalepte szirtet körbelábol.

Baktat a cigány, csóró de hetyke,
Idegenbe, messze-messze egyre;
Pedig jóízeiből a földnek
Néki de kevéske jut ki,
Minden faluból jobb tovafutni,
Vállát idegenség nyomja, görbed.
De nem is kell neki sok,
Boldog, hegedűt ha fog.

Miska viskóját takarja nád,
Egész magassága pár arasznyi,
Mellette fut vadul át
A Maros, szirtek fölött szalad, ni.

Hej, de zengi, búsan vagy derülve,
Nád alatt a Miska hegedűje,
Azt, mit hajdan tág mezőkön
Világba dalolt pacsirta-ösztön.

Nem csak szép nótákért jár dicséret,
Ilyen csöppnyi kunyhók kincset érnek;
Van annak is fénye bőven,
Idevillog szép világból,
Szikrázik szemünkbe, lángol
Szerte emberi körökben.

Miska kedvesét elnyelte gödre
Sírnak, de hagyott örökbe
Emlékül egy kicsi örömöt,
Mint a nyár az őszi tájon
Szívünk hogy kevésbé fájjon
Gyümölcsöt — s elköltözött.

Húzza Miska, fényes hangjaira
Feltámad az esti szél;
A gyönyörű cigánylány, a Mira
Épp a kunyhójához ér.

Csókolgatja alkony ajka,
Öleli nyugati szellő,
Fejét kebelére hajtja
A merengő, dallamkeltő,
Szénfekete hajú éj.
Felhevül e szép kebel? Remélj!
Eme keblek szende íve
Nem ismert még, nem, szerelmet
Boldog, boldog lesz annak a szíve
Aki szerelmet majd benne lelhet!
Boldog, ki e fekete szemekben
Láthat felvillanni szenvedélyt,
És e szájból szívhat önfeledten
Varázserejű, bódító kéjt,
Melytől még Kerub is, bár hibátlan,
Elalél az Éden kapujában!
Nemsokára özöne a csóknak
Édes mámorba öli a szókat! —
Fejében ily eszmék égnek
A szerelem betegének;
Egymagában erdőszélen
Hallgatózik fa tövében,
Nem hallatszik-e nesz az avarból,
Vadnak lépte, mely este barangol
Vadonból lopózva ki a rétre
A távozó nappalt kikísérve.

Most a szerencséjét megkísérti:
Ha ma vadat kapok puskavégre,
Akkor amit várt, szívem eléri,
Vágya meglesz: a lány ölelése.

Lám felbukkan egy gyönyörű vad,
Az agancs oly nyugodtan halad,
Megszámolhatók rajta az ágak:
„Tizenhat! — Tizenhat éves ő?
Istenem! Csak most add, hogy találjak!
Hurrá! Lerogy! Már enyém a nő!”



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap