Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lenau, Nikolaus: Záróének (Az albigensek) (Schlußgesang (Die Albigenser) Magyar nyelven)

Lenau, Nikolaus portréja

Schlußgesang (Die Albigenser) (Német)

Wofür sie mutig alle Waffen schwangen
Und singend in die Todesfeuer sprangen,
Was war es? trotzte hier ein klarer Blick
Ins Herz der Freiheit jedem Mißgeschick?
War's Liebe für die heilige, erkannte,
Die heißer als die Scheiterhaufen brannte?
War's von der Freiheit nur ein dunkles Ahnen,
Dem sie gefolgt auf allen Schreckensbahnen?
Mehr nicht! – doch soll die Edlen darum eben
Bewunderung und Wehmut überleben.
O ernste Lieb zur Freiheit, schönes Werben,
Wenn ihre Spur genügt, dafür zu sterben! –

Und dringt die Frage weiter in mein Lied,
Warum es nicht so wilden Graus vermied,
Warum es ruft nach jenes Greuels Schatten,
Den die Geschichte froh war zu bestatten?
Wozu begrabnes Leid lebendig singen
Und gegen Tote Haß dem Herzen bringen?
Hat unsre Zeit nicht Leids genug für Klagen?
Hat Haß nicht manchen, der da lebt, zu schlagen?

Doch weile auf der Vorwelt unser Blick,
Die Vorwelt soll uns tief im Herzen wühlen,
Daß wir uns recht mit ihr zusammenfühlen
In ein Geschlecht, ein Leben, ein Geschick.

Der Wandrer gibt dem Freund, der nach ihm schreitet,
Wo sich der Scheideweg im Walde spreitet,
Den Weg, den er gewandelt, treulich kund,
Er streut ihm grüne Reiser auf den Grund;
So ließen uns die alten Kämpfer Zeichen:
Die Trümmer ihres Glücks und ihre Leichen.

Geteiltes Los mit längstentschwundnen Streitern
Wird für die Nachwelt unsre Brust erweitern,
Daß wir im Unglück uns prophetisch freuen
Und Kampf und Schmerz, sieglosen Tod nicht scheuen.
So wird dereinst in viel beglücktern Tagen
Die Nachwelt auch nach unserm Leide fragen.

Woher der düstre Unmut unsrer Zeit,
Der Groll, die Eile, die Zerrissenheit? –
Das Sterben in der Dämmerung ist schuld
An dieser freudenarmen Ungeduld;
Herb ists, das langersehnte Licht nicht schauen,
Zu Grabe gehn in seinem Morgengrauen.
Und müssen wir vor Tag zu Asche sinken,
Mit heißen Wünschen, unvergoltnen Qualen,
So wird doch in der Freiheit goldnen Strahlen
Erinnerung an uns als Träne blinken.

Nicht meint das Lied auf Tote abzulenken
Den Haß von solchen, die uns heute kränken;
Doch vor den schwächern, spätgezeugten Kindern
Des Nachtgeists wird die scheue Furcht sich mindern,
Wenn ihr die Schrumpfgestalten der Despoten
Vergleicht mit Innozenz, dem großen Toten,
Der doch der Menschheit Herz nicht still gezwungen
Und den Gedanken nicht hinabgerungen.

Das Licht vom Himmel läßt sich nicht versprengen,
Noch läßt der Sonnenaufgang sich verhängen
Mit Purpurmänteln oder dunklen Kutten;
Den Albigensern folgen die Hussiten
Und zahlen blutig heim, was jene litten;
Nach Huß und Ziska kommen Luther, Hutten,
Die dreißig Jahre, die Cevennenstreiter,
Die Stürmer der Bastille, und so weiter.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.zeno.org

Záróének (Az albigensek) (Magyar)

Amért fegyvert ragadtak harcba szállva,
s dalolva ugrottak a tűzhalálba:
mi volt az? Tán a szabadság szívébe
nézhettek, és dacuk a vészt kivédte?
Talán a felismert iránti vágy volt,
mely perzselőbben, mint a máglya, lángolt?
Talán a szabadság sejtelme vonta
mindnyájukat a szörnyű borzalomba?
Csak ez! - De minden nemes lelkű bátrat
hadd élje túl a részvét és csodálat!
Ó, szabadságvágy - mily nagy kincset érsz te,
már kis nyomod elég meghalni érte!

Ha énekem megkérdik, mit felel:
a vad iszonyt mért nem kerülte el,
mért élesztgeti azt a rémvilágot,
mit történelmünk boldogan elásott?
Mért régi kínt ma élővé dalolni?
Mit nyer, ki holtra új átkot csihol ki?
Hát nincs ma is elég baj a világon,
vagy nincs itt élő, kit dühünk levágjon?

De nézzünk csak a múltba élesen,
a régi kor vájjon szívünkbe mélyen,
hogy mind, ki most él, híven összeférjen,
egy sors, egy élet, egy család legyen!

A vándor a később jövő barátnak -
hol erdei ösvények szerteválnak -
bejárt csapását gallyal hinti be,
úgy jelzi, mely nyomon kell mennie.
A volt küzdők is ily jelt hintenek szét:
az üdvük roncsait, hulláik ezrét.

Ha sorsunk tűnt hősökkel egy a sírig:
szívünk az utókornak is kinyílik,
hogy bajban is vidám jóshittel éljünk,
s még vesztett harc halálától se féljünk.
Utódunk így, ha rá szebb kor virradna,
a mi fájdalmunkat is felkutatja.

A mai kor mért csüggedt és komor,
ziláltság, hajsza, düh hová sodor?
Halálunk a homályban az oka,
hogy bús sietségben veszünk oda;
be fáj a fényt nem látni, melyre vágytunk,
mert napkelte előtt kell sírba szállnunk.
S ha virradat előtt kell porba rogyni
felizzó vággyal, büntetlen sebekkel:
lesz még szabadság, aranylón dereng fel,
s emlékünk mégis mint könny fog ragyogni.

Dalom az átkát nem halottra dobja,
sok más helyett,  ki lelkünk most tapodja;
az éji rém későbbi satnya sarja
már nem ijeszthet úgy, ahogy akarta,
ha ti a mai kis zsarnok heréket
a nagy halotthoz Incéhez mérnétek,
ki nem enyhített emberszíveket,
s a Gondolat fölött sem győzhetett.

A fényt az égről nem lehet leszedni,
s a napkeltét sem tudja már befedni
sem bíborpalást sem papok csuhája;
mert Albi népét husziták követték,
azok vesztéért vér volt a fizetség;
Husz, Žižka, Luther, Hutten jött - s utána
a harminc év, a hugenották ökle,
a Bastille-vívók, s így tovább - örökre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaF. Z.

minimap