Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Lenau, Nikolaus: Faust 19 - Az erdei párbeszéd (Faust. Ein Gedicht 19 - Das Waldgespräch Magyar nyelven)

Lenau, Nikolaus portréja

Faust. Ein Gedicht 19 - Das Waldgespräch (Német)

Mephistopheles
Hörst du im Wald des Herbstes Räuberpfiff,
Mein Freund, und hörst du rauschen seinen Griff?
O schade, daß der Lenz nicht hundertmal
Mehr grünes Laub getrieben hat im Tal,
Auf daß der Herbst mit hundertfacher Beute
Hinsausend jetzo mir das Herz erfreute!
Denn weh zumal tut Menschen das Verlieren
Und nach der Sommerlust ihr erstes Frieren.

Faust
Nein! es ist elend, daß des Frühlings Leiter
Zu Blüt' und Lust hinauf nicht reichet weiter,
Daß alles ist so knapp gezählt auf Erden!
Bankbrüchig muß Natur in allen Jahren
Der Forderung der armen Menschen werden,
Und zur Erholung lange Winter sparen.

Mephistopheles
Das seh ich gern, wenn Herbst mit Sturmgeblase
Das Laub den Menschen wegführt vor der Nase;
Und lieber noch, wenn schon der Sommer barsch
Der grünen Hoffnung auf der Flur
In Hagelwettern trommelt einen Marsch,
Daß sie sich trollt bis auf die letzte Spur.
Mir ist's ein Anblick immer zum Entzücken,
Wenn die Natur dem Menschen kehrt den Rücken,
Dem undankbaren, feigen und stupiden,
Der sie verkannt, verraten und gemieden.
O hätt' ich einen Juden jetzt zur Stelle!

Faust
Wozu der Jude, mürrischer Geselle?

Mephistopheles
Den Juden möcht' ich drillen scharf und plagen
Für seines Volks Vergehn in alten Tagen.
Die Juden haben euch die Welt verpfuscht;
Der Segensgeist der Indier und Hellenen
Ist ungenutzt an euch vorbeigehuscht;
Nun muß die Zeit ob eurer Dummheit gähnen.
Die Juden taten's, die Messiasnarren
Verfuhren euch so tief und fest den Karren.
Messias heißt der Keil, den sie getrieben
Hinein, wo Mensch sich und Natur berührten;
Getrennt ist sie nun hier, er dort geblieben,
Seit auf dem Felde sangen blöde Hirten.
In jener Nacht, der schlimmsten aller Nächte,
Ward das ersehnte Kindlein hergetan;
Die Juden, zitternd, ahnten ihren Wahn,
Doch sprach ihr Schreck, es sei nur nicht der Rechte.
Schreck blieb im Antlitz den Naturverrätern,
Und unaustilgbar blieb er auch den spätern;
Mit scharfem Griffel grub in jener Stund',
Durchschneidend alle Zukunft, die Natur
Den Nachgeschlechtern ein des Fluches Spur:
»Die Juden brachen mir den heil'gen Bund!« –
Zu sühnen jenen alten Fluch, ersteht
Dereinst ein großer Jude; doch zu spät!
Ein weiser Schreiber nie vergeßner Schriften,
Wird an den Todespfahl er Jesum schlagen
Mit seines Geistes diamantnen Stiften,
Den Namen von der Dornenkrone tragen.
Doch sind erstorben euch urkräft'ge Triebe,
Verwelkt die wunderbaren Herzensblüten,
Die starken Lieder, zaubervollen Mythen,
Die götterzeugende gewalt'ge Liebe.
Verraten ward Natur, und ihr Vertrauen
Habt ihr verscherzt und eingebüßt für immer;
Ihr mögt ihr forschend in das Antlitz schauen,
Ihr scheues Herz erschließt sich euch doch nimmer;
Denn wer nicht sie zum Höchsten sich erkoren,
Wer jenseits Götter sucht, hat sie verloren.

Faust
Was kann ein Weiser noch dem Menschen frommen?
Ist der Messiasglaube ihm genommen,
Und das Naturorakel ihm verklungen,
Wer führt ihn durch die Erdendämmerungen?
Wohin wird sich das Menschenvolk noch wenden?
Wie wird auf Erden noch sein Schicksal enden?

Mephistopheles
Mein Faust, ich will dir einen Tempel bauen,
Wo dein Gedanke ist als Gott zu schauen.
Du sollst in eine Felsenhalle treten
Und dort zu deinem eignen Wesen beten.
Dort wirst du's einsam finden, still und kühl:
Tief unten hörst du fern das Weltgewühl,
Wie von den ätherklaren Alpenzinnen
Ein Wandrer unten hört die Bäche rinnen.
Du kannst das Los des Mannes dort genießen,
Wie er die Weltgeschichte wird beschließen.
Doch sieh dich vor, daß du nicht wirst zum Spotte!
Erinnre dich in Wälschland jener Grotte;
Dort lagert tief am Boden böse Luft,
Entstiegen gärungsvoller Erdenkluft;
Doch in den obern Schichten ist's gesund,
Und atmen kann dort nur, wer mit dem Mund
Ein Hochgewachsner aus der Tiefe taucht;
Doch wer, kurzbeinig, einen Herrn noch braucht,
Der Hund, das Kind in jener Grott' ersticken.
So ist der Tempel, drein ich dich will schicken.

Faust
Das leuchtet ein! es gilt, daß ich die Seele
Aus Christus und Natur heraus mir schäle.
Ob ich mit ihm, mit ihr zusammenhange,
Umkreist mich unentrinnbar eine Schlange.
Ist Christus Gott, und folg ich seinem Schritt,
So bin ich, sei es auch auf Himmelspfaden,
Der Schuh nur, den sein Fuß erfüllt und tritt,
Ein niederes Gefäß nur seiner Gnaden.
Ist's die Natur – bin ich ein Durchgang nur,
Den sie genommen fürs Gesamtgeschlecht,
Bin ohne Eigenzweck, Bestand und Recht,
Und bald bin ich verschwunden ohne Spur.

Mephistopheles
In beiden Fällen ist dein Los fatal:
Du magst von ihm, von ihr behandelt sein,
Ob en canaille, oder en canal;
Drum schließe trotzend in dich selbst dich ein!

Faust
Behaupten will ich fest mein starres Ich,
Mir selbst genug und unerschütterlich,
Niemandem hörig mehr und untertan,
Verfolg ich in mich einwärts meine Bahn.

Mephistopheles
Ich aber diene dir als Grubenlicht.

Faust
Bin ich unsterblich oder bin ich's nicht?
Bin ich's, so will ich einst aus meinem Ringe
Erobernd in die Welt die Arme breiten,
Und für mein Reich mit allen Mächten streiten,
Bis ich die Götterkron' aufs Haupt mir schwinge!
Und sterb ich ganz – wohlan! so will ich's fassen
Nicht so, als hätte mich die Kraft verlassen,
Nein! selbst verzehr ich mich in meinem Strahl,
Verbrenne selbst mich wie Sardanapal,
Samt meiner Seele unermeßnen Schätzen,
Mich freuend, daß sie nimmer zu ersetzen!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://gutenberg.spiegel.de/buch/faust-140/20

Faust 19 - Az erdei párbeszéd (Magyar)

MEPHISTOPHELES
Neszeled őszünk tolvajfüttyeit,
Barátom, s harsány markolásait?
De kár, hogy a tavasz hajtotta lomb
A völgyben nem százszor zöldebb s külömb,
Hogy az ősz száz zsákmánya csűrbe hordva
A szívem örömét ma felfokozza!
Mert fájók a veszteségek s nagyok
A szép nyár után az első fagyok.

FAUST
Á! A tavasz kurta emelkedője
Nem visz emelkedettebb hegytetőre.
Mindent szűkmarkúan mérnek a földön!
Csődbe megy a természet minden évben
Hogy a szegénynépnek levese főjön,
S egy hosszú tél kell, hogy magához térjen.

MEPHISTOPHELES
De jó néznem, hogy’ fújja el a bomlott
Ősz az ember orra elől a lombot,
Sőt ha dobolja már a nyár amott
A jégeső verte mezőn
A zöld remény elleni rohamot,
S annak nyoma sem marad, elköszön.
Mindig gyönyörűség szemem ha láthat
Olyat, hogy’ fordít a természet hátat
A hálátlan és buta embereknek,
Kik nem értik és futásnak erednek.
Egy zsidó, az volna most nekem itt jó!

FAUST
Minek itt zsidó, zsémbes, görbe fickó?

MEPHISTOPHELES
Zsidót nyugodtan lehetne gyepálni
A bűnért, mit elkövettek atyái.
Ők fuserálták el világtokat;
A hinduk s hellének szellemisége
Rajtatok észrevétlen átszaladt,
S untatja most a kort a hülyeségtek.
A zsidók blőd messiásmániája
Vert nektek éket be a talyigába.
Az éktelenkedik épp ott örökre,
Hol természet és ember egybekelhet.*
Ez elárvulva, amaz félrelökve
Mióta pásztorocskák énekeltek.
Legrosszabbikán minden éjszakáknak
Lett idetéve a régvárt gyerek;
A zsidókmegérezték a szelet,
De féltek: ez még nem az, kire vártak.
Természeteláruló arcra félsz ült,
S kiirthatatlan rajt’ maradni készült.
Éles karmaival véste be ott
A természet, átfúrván a jövőt,
Átkát, nemzedékeket megkötőt:
„Szent frigyemet szegték meg a zsidók!” –
Támadt az átkot vezekelni le
Egy nagy zsidó, de elkésett vele!
Egy bölcs, felejthetetlen tollú író
Fogja Jézust a fára felszegezni
Gyémántszögeivel nagy szellemének,
S a Töviskoszorú nevet viselni.**
De elhaltak ős ösztöneitek már,
A szív virágcsodái hervadoznak,
Nyomuk sincs varázslatos mítoszoknak,
Az istennemző nagy szeretet elszállt.
A természet elárulva, bizalmát,
Eljátszottátok ti azt mindörökre;
Akármeddig fürkészhetitek arcát,
A szívét nektek nem nyitja ki többet.
Mert ki isteneket ültet a trónra,
Nem őt, az mondjon le örökre róla.

FAUST
Az embernek egy bölcselő mit adhat?
Ha tőle a messiást megtagadtad,
S oda a jóslás is természetestül,
A föld éjén ki vezeti keresztül?
Kihez forduljon az emberi csorda?
Mi lesz még annak e földön a sorsa?

MEPHISTOPHELES
Faustom, templomot rakok neked itt lent,
Abban bámuld eszmédet mint egy Istent.
Odajárulhatsz egy nagy sziklafalhoz,
S kedvedre imádkozhatsz önmagadhoz.
Magadban léssz, nyugodtan, hidegen,
Te, a világnyüzsgéstől idegen,
Mint vándor alpesi oromszegélyről
Hall halk patakcsörgedezést a mélyből.
Lehet majd az Embersorson legelned,
Hogy hogy’ végzendi be a Történelmet.
De vigyázz, ne légy gúnynak soh’se tárgya!
Emlékezz Itália barlangjára;***
Ott mélyen a földben mérges a lég,
Erjedést lehel sziklahasadék;
Ámde nem így a felső rétegek,
Csak az vehet ott még lélegzetet,
Ki saját lábán áll, s feje kivül;
De kinek gazda kell, ki nem kerül:
Eb, gyermek csakis megfulladhat ottan;
Így lesz az tőlem kaptad templomodban.

FAUST
Ez az! Lelkem nem eredeti holmi,,
Krisztusból, természetből hámozom ki.
Függjek bár azzal avagy ezzel össze,
Mindenképp össze vagyok én kötözve.
Ha Krisztus az Isten s követem én,
Akkor, legyen bár utam égi ösvény,
Cipő vagyok csak, lába lép belém,
Csak tárgy, tartály, az ő kegyelme örvén.
A természet az? Átmenet vagyok
Csak neki az emberi nem felé,
Nem lény, aki öncélját elnyeré,
És lassan nyomtalanul elfogyok.

MEPHISTOPHELES
Sorsod mind a két esetben fatális:
Egyik vagy másik zár markába’ jól,
Annál banális vagy, ennél kanális;
Zárkózz hát jól magadba, és dacolj!

FAUST
Énemnél kitartok én mereven,
Elég az nekem s mégsincs elegem,
Nem leszek alávetve senkinek,
A magam útján befelé megyek.

MEPHISTOPHELES
S eléd az én bányászlámpám ragyog.

FAUST
Halhatatlan vagyok, vagy nem vagyok?
Ha az vagyok, akkor egyszer kitörve
Körömből meghódítom a világot,
Nincs oly hatalom, mellyel ki nem állok.
Istenkoronát fogok fonni főmre!
S halnom ha kell – sebaj! nem veszem olybá,
Mint hogyha erőm hullott volna porrá,
Nem! Magam emésztem el mint király,
Fényemben égek, mint Szardanapál,****
Lelkem végtelen kincsével alattam,
És boldogan, hogy az pótolhatatlan!

 

.............................................
*     Szerintem ez olcsó kávéházi történelemfilozofálgatás. Egy másik költő, Weöres Sándor, például azt írja, hogy „hellén szem héber látomás egymást pocsékul elrontotta”, őszerinte tehát a görög szellem éppenséggel nem szaladt el nyomtalanul Európa fölött. A lényeg mindig az, hogy valami nem jó, sőt semmi sem jó, a modern európai intellektuel másképpen teremtette volna meg a világot, nem ilyen rosszul. Könnyen találhatók ki efféle felszínes bölcselkedések. De egy irodalmi műtől nem is kell elvárni, hogy alaposan kidolgozott elméleteket verseljen meg, az nem is volna jó; fontosabb az, hogy hatásos legyen, mint az, hogy mély legyen, még kevésbé az, hogy „igaz” legyen. – Zsidókon-hébereken mind Lenau, mind Weöres a kereszténységet érti (a zsidó civilizációt nyilván egyikük sem ismerte, és ha ismerték volna, nem érdekelte volna őket); „a zsidók bűne” itt paradox módon és mintegy humorosan nem a szokásos kétezer éves vádat jelenti, ti. hogy a zsidók nem fogadják el a kereszténységet, hanem éppen ellenkezőleg azt, hogy ők találták ki... De úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy ez nem Lenau-Faust nézete, hanem az Ördögé.

**    Fél óráig törtem rajt’ a fejem, hogy ez vajon mit jelenthet, végre rájöttem: Töviskoszorú az latinul corona spinosa, tehát a Nagy Zsidó, a bölcs író Spinoza. Tényleg zsidó volt. Miért mondja Lenau, hogy Spinoza feszítette keresztre Jézust? Feltehetőleg azért, mert másokkal együtt pantheistának tartja Spinozát (noha Spinoza maga ezt expressis verbis tagadta), sőt mi több, talán még atheistának is; de az igaznak látszik, hogy a személyes Isten létét tagadja Spinoza, tehát feltehetőleg sem ő, sem Lenau (vagy Lenau Mephistophelese) nem tekinti Jézust istennek vagy Isten fiának. Vannak, akik szerint Spinoza filozófiája a hinduizmussal rokonítható; l. a hinduk emlegetését egy kicsit feljebb. Némi akasztófahumor is van Jézus Spinoza által való szimbolikus megfeszíttetésében: a zsidókat mindig azzal vádolták (és azért mészárolták tömegestül), hogy ők feszítették keresztre Jézust (bár az Újszövetség szerint a rómaiak feszítették keresztre), és hogy ezért nem csak az akkor élt zsidók felelősek, hanem az utódaik is, tehát Spinoza ilyen értelemben is „megfeszítette”. Ezen filozofál és humorizál Mephistopheles a maga nyakatekert módján.

***   Nem sikerült megfejtenem, milyen barlangra vagy milyen irodalmi/történelmi mű valamely részletére céloz; talán a Sibylla barlangjára, mely az Alvilág bejárata volt (pl. Vergiliusnál)? Lehet, hogy van valami ilyesmi valamely más ókori szerző művében, pl. Pliniusnál, esetleg Dante Isteni Színjátékában... Strabo említ egy kis barlangot, ahová állatokat dobtak be és azok megdöglöttek, ám az ember ügyesen elkerülhette a megfulladást; de az a barlang nem Itáliában volt. Végül is nem olyan fontos, hogy honnan vette Lenau, magától is kitalálhatta. Erőltetett, groteszk és excentrikus kép, ez itt a lényeg; szinte a tarkabarka romantika egyik fajtájának az illusztrációja; egyáltalán nem olyan nagyon szuggesztív.

****  Szardanapál: félig történelmi, félig legendás asszír király. Egy ókori szerző szerint midőn csatát vesztett, ellenségétől legyőzetett, nagy dőzsölés, dáridó, orgiák közepette ment elébe a halálnak.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap