Liliencron, Detlev von : Die neue Eisenbahn

Der Schädel ruft: "Ich bin Ambassadeur,

Ich bin Baron und ich vermittelte

Den Frieden zwischen Dänemark und Holland.

Wer rüttelt meines Marmorsarges Wände?

Wer sprengt den Deckel? Auferstehungstag?

Gemeines Lumpenvolk, Leibeigene

Entreißen meiner Brust das blaue Band,

Das blaue Band des Elefantenordens.

Und meines Königs, Friederich des Fünften,

Des gütigen, des gnädigen Herren Bild,

Auf Elfenbein gemalt, an meinem Herzen,

Mir von ihm selbst geschenkt in launiger Stunde,

Sie rauben es mir weg! Halunkenpack!"

Doch von der Eisenbahn die Arbeiter,

Enteignet hat der Staat die Grabkapelle,

Verhöhnen das Geschrei des alten Schädels.

Von ihnen einer schenkt das Königsbild

Der Pockenlise in der Bretterbude,

Die Schnaps ausschenkt und Schlafstellen vermietet.

Und mit dem Bild als Schmuck erscheint sie dann

Am Sonntag mit den Arbeitern zum Tanz.

Der Schädel ruft: "Ich bin Ambassadeur,

Ich bin Baron und ich vermittelte

Den Frieden zwischen Dänemark und Holland."

Das hilft ihm nichts. Die halbbetrunknen Männer

Erhöhen ihn auf eine Seitenleiste

Des Sandwagens, der hin und her karriolt.

Dann dient den plumpen Fäusten er als Ball.

Der Schädel ruft: "Ich bin Ambassadeur,

Ich bin Baron und ich vermittelte

Den Frieden zwischen Dänemark und Holland."

Das hilft ihm nichts. Denn, müde, werfen sie

Zu einer toten Katz ihn in den Schmutz.

Der Schädel schreit: "Ich bin Ambassadeur,

Ich bin Baron und ich vermittelte

Den Frieden zwischen Dänemark und Holland."

Das hilft ihm alles nichts. Ihn überschreit

Der erste Pfiff der neuen Eisenbahn.

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán—hollandi béketárgyalást.

Ki bontja sírom márványfalait?

Ki rázza födelét? Föltámadás?

Hitvány jobbágyok rongyos csőcseléke

rántja le mellemről a szalagot,

az Elefánt-rend díszes kék szalagját.

És királyomnak, ötödik Frigyesnek,

jóságos, kegyes uramnak ivorra

festett arcképét, melyet egy derüs

órában ő maga adott nekem;

letépik a szívemről! Nyomorultak!"

De a vasúti munkások – az állam

a sírboltot rég kisajátította –

nevetnek a vén koponya dühén.

Egyikük a király képét a Szeplős

Lizinek adja, aki a faházban

snapszot árul és ágyhelyeket ad ki,

az meg feltűzi és úgy jelenik meg

a munkásokkal vasárnap a bálon.

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán–hollandi béketárgyalást."

De hiába. A részeg emberek

felmagasztalják a homokkocsi

lőcsére, ott kíséri a fuvart.

Aztán vad kezek tekéznek vele.

A koponya szól: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetitettem

a dán–hollandi béketárgyalást."

De hiába. Megunják s odadobják

egy döglött macska mellé a szemétbe.

A koponya bőg: „Nagykövet vagyok,

báró vagyok és én közvetítettem

a dán–hollandi béketárgyalást."

Hiába minden. Első füttyszavával

túlsüvíti az új vasút.