Mörike, Eduard: Éjjel (Nachts Magyar nyelven)

Horch! auf der Erde feuchtem Grund gelegen,
Arbeitet schwer die Nacht der Daemmerung entgegen,
Indessen dort, in blauer Luft gezogen,
Die Faeden leicht, unhoerbar fliessen
Und hin und wieder mit gestaehltem Bogen
Die lustgen Sterne goldne Pfeile schiessen.
 
Im Erdenschoss, im Hain und auf der Flur,
Wie wuehlt es jetzo rings in der Natur
Von nimmersatter Kraefte Gaerung!
Und welche Ruhe doch und welch ein Wohlbedacht!
Mir aber in geheimer Brust erwacht
Ein peinlich Widerspiel von Fuelle und Entbehrung
Vor diesem Bild, so schweigend und so gross.
 
Mein Herz, wie gerne machtest du dich los!
Du schwankendes, dem jeder Halt gebricht,
Willst, kaum entflohn, zurueck zu deinesgleichen.
Traegst du der Schoenheit Goetterstille nicht,
So beuge dich! denn hier ist kein Entweichen.

Halld! Összeforrva a föld hűs rögével,
keményen dolgozik a hajnalért az éjjel.
Míg a levegő kék káprázatában
a szálak hangtalan lebegnek,
s aranynyilakat lődöznek vidáman
ide-oda a fénylő égitestek.
 
A föld öle, a mező s a liget,
hogy zsibong soha ki nem merített
kedvtől a természet egésze!
S mégis mily nyugalom, mily megfontolt erő!
De bőség és hiány feszélyező
ellentéte nyilall a keblem rejtekébe
e kép előtt, mely oly nagy s hallgatag!
 
Mily boldogan lennél, szivem, szabad!
S megszökve, te, ki nem tudsz küzdeni,
hogy keresed azonnal a tiéid
Ha nem hordod a szépség isteni
csendjét, hajolj meg! Nincs menekülés itt.