Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Müller, Wilhelm: Der ewige Jude

Müller, Wilhelm portréja

Der ewige Jude (Német)

Ich wandre sonder Rast und Ruh,
Mein Weg führt keinem Ziele zu;
Fremd bin ich in jedwedem Land,
Und überall doch wohlbekannt.

Tief in dem Herzen klingt ein Wort,
Das treibt mich fort von Ort zu Ort;
Ich spräch′s nicht aus, nicht laut, nicht leis,
Sollt′ ewge Ruh auch sein der Preis.

Es wärmt mich nicht der Sonne Licht,
Des Abends Tau, er kühlt mich nicht;
Ein lauer Nebel hüllt mich ein
In ewig gleichen Dämmerschein.

Kein Mensch sich je zu mir gesellt,
Es lacht kein Blick mir in der Welt:
Kein Vogel singt auf meinem Pfad,
Ob meinem Haupte rauscht kein Blatt.

So zieh ich Tag und Nacht einher,
Das Herz so voll, die Welt so leer;
Ich habe alles schon gesehn,
Und darf doch nicht zur Ruhe gehn.

Vom Felsen stürzt der Wasserfall,
Fort schäumt der Fluß im tiefen Tal;
Er eilt so froh der ewgen Ruh,
Dem stillen Ozeane zu.

Der Adler schwingt sich durch die Luft,
Verschwebend in des Äthers Duft;
Hoch in den Wolken steht sein Haus,
Auf Alpenspitzen ruht er aus.

Der Delphin durch die Fluten schweift,
Wenn in die Bucht der Schiffer läuft;
Und nach dem Sturm im Sonnenschein
Schläft er auf Wellenspiegeln ein.

Die Wolken treiben hin und her,
Sie sind so matt, sie sind so schwer;
Da stürzen rauschend sie herab,
Der Schoß der Erde wird ihr Grab.

Der müde Wandrer dieser Welt,
Ein sicher Ziel ist ihm gestellt.
Was klagt er ob des Tages Not?
Vor Nacht noch holt ihn heim der Tod.

O Mensch, der du den Lauf vollbracht,
Und gehest ein zur kühlen Nacht,
Bet, eh du tust die Augen zu,
Für mich um eine Stunde Ruh!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttps://www.zgedichte.de/gedichte/ wilhelm-mueller/der-ewige-jude.html

A bolygó zsidó (Magyar)

Bolyongok, nem pihenhetek,
Célhoz utam nem, nem vezet;
Mindenütt idegen vagyok,
Bár ismernek kicsik, nagyok.

A szív egy Szónak otthona,
Az űz engem folyton tova;
Azt soha ki nem mondanám,
Pedig nyugalmat hozna rám.

A napsugár nem melegít,
Az est harmata nem segít;
Egy langyos köd, az vesz körül,
Be nem borul, ki nem derül.

Senki sem társul énvelem,
Világban helyem nem lelem:
Utamon madár nem zenél,
Fölöttem nem susog levél.

Nappal vagy éj: loholni hív,
Üres világ és teli szív.
Láttam mindent a föld felett,
De megnyugodnom nem lehet.

Szikláról vízesés zuhan,
A völgyben lent tovább rohan;
Örül örök útja során,
Mert várja nyugodt óceán.

Szeli a sas a levegőt,
Éter illata viszi őt,
Felhőkbe nyúlik háza fenn:
Az Alpok csúcsán elpihen.

Delfin hullámban nyugszik el,
Hajós öbölre, partra lel;
A vihar elül, bár kitör,
Elaltat matrózt víztükör.

Fönt kergetőznek fellegek,
Oly komorak, oly nehezek;
Mind mennydörögve lezuhan,
S a föld ölében sírja van.

Sok elcsigázott vándor él,
Mindük előtt biztos a cél.
Napi gondért mit kiabál?
Lesz éji szállás: a halál.

Ó, ember, te, ki célhoz érsz
És hideg éjszakába lépsz,
Foglalj imádba engemet:
Egy óra nyugtom tán lehet!
   
   
   

A bolygó zsidó (németül szó szerint: ,az örök zsidó', olykor magyarul is így) középkori keresztény legenda: Jézus megátkozta, arra ítélte, hogy ne hallhasson meg, örökké bolyongjon. Több vers is íródott erre a témára, némelyikükbe bele van foglalva az ideológiai „mondanivaló”, más versek csupán az átkos sorsról beszélnek, mint a fenti vers is vagy mint a cseh Mácha „A kitaszított” című verse (l. ott): sem az átok okát, sem Jézust nem említik egyáltalán.  A legenda nyilvánvaló jelentése az, hogy az egész zsidó nép van örök bolyongásra ítélve, mert nem fogadta el Jézust azaz a kereszténységet. Vagyis mintha a zsidó nép nagyon szeretne meghalni, csak nem bír... A filozófus és teológus Schleiermacher ezt még ennél is világosabban megfogalmazta: „A zsidó vallás egy fehérre meszelt sírkő, egy elrothadni nem képes hulla”; ez afféle wishful thinking, vágyálom. Érdekes, hogy a vers éppen akkor keletkezett, amikor egyik országban a másik után egyenjogúsították a zsidókat, tehát amikor letelepedett állampolgárok lettek és megszűntek a zsidókiűzések, a végetnemérő bolyongás. Schleiermacher is ebben a korban élt. A versben nincs benne Schleiermacher dühödt rosszindulata, sőt a végén még mintha szimpatizálna is a zsidóval, legalábbis mint a hontalanság közismert szimbólumával.

Nem egészen világos, mit jelent a második strófa, hogy mi az a szó, amelynek kimondása véget vetne a szűntelen bolyongásnak. A zsidóüldözések célja az volt, hogy a zsidóságot, minél több zsidót, vallása elhagyására és a kereszténység felvételére kényszerítsék; a „szó” az ilyen értelmű nyilatkozatot jelentheti, „az űz engem folyton tova” pedig azt, hogy „annak kinemmondása űz engem folyton”. De miért „cseng ez a szó a szív mélyén”? Azt állítaná ezzel a vers, hogy a lelke mélyén arra vágyik a zsidó (nép), hogy megkeresztelkedjék? Lehetséges (vannak ilyen értelmű irodalmi művek is), de akkor meg kellene mondani, hogy mi az a valami, ami ebben megakadályozza. Ez a valami lehet a hűség, a hazafias elkötelezettség. Ha valóban ez a vers intenciója,  akkor nem derül ki belőle, hogy a költő pozitívan vagy negatívan ítéli-e meg ezt a magatartást. Az állásfoglalás hiánya nem hibája a versnek, sőt ellenkezőleg, de a jelentés homályossága a jelen esetben negatívum. Ha a vers lényege pusztán a hontalanság, az örök bolyongás lefestése annak oka nélkül, akkor ez a második strófa felesleges és zavaró. Ha pedig az a kérdés a lényeg, hogy miért áll ellen a zsidóság a megkeresztelkedésnek, annak ellenére, hogy a szíve mélyén úgymond vágyik rá, akkor ezt a lélektani gondolatot világosabban ki kellett volna fejteni és esztétikai eszközökkel „feldíszíteni”, egy kicsit elidőzni mellette. Kár, hogy Arany nem írt balladát a bolygó zsidóról... kvázi „lélektani" megjelenítésekben óriási ő. De egy, a zsidók egyenjogúsításáról szóló (Kossuthot bíráló) kijelentéséből az derül ki, hogy őszerinte nem is kell zsidótlanítani a zsidókat, lehetnek azok egyenjogúak anélkül is.

..................................

Későbbi helyreigazítás. Tévedtem: írt balladát Arany „Az örök zsidó”-ról!  (L. http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/orokzsi.htm .) 1860-ban írta, amikor Magyarországon még nem voltak egyenjogúsítva a zsidók, mindazonáltal nincs semmiféle propagandajellege. 1849-ben megkapták a zsidók az egyenjogúságot, de az a szabadságharc bukásával érvényét vesztette. Kossuth akkor, a szabadságharc alatt, többek között azt mondta, hogy a zsidóság nem csak vallás, hanem polgárjogi törvény is, és a zsidók mindaddig nem lesznek egyenjogúak, amíg nem eszik meg és nem isszák meg a keresztények ételét és borát. Arany: „Szép kis egyenjogúság, amely a sonkaevéshez van kötve...”

Arany verse minőségben természetesen messze felülmúlja a fenti verset, de jellegében csak annyiban különbözik tőle, hogy nincs benne a Müller-ballada második strófájának motívuma, az, hogy a zsidó véget vethetne kivetettségének, de nem akar. 

Ady, „A bélyeges sereg” című versében nem csak szimpatizál a zsidósággal, hanem éppenséggel ilyeneket ír: Véretek, ha idegen is százszor, / Mégis az enyém, az enyém (...) Én csúnya, sárga-foltos seregem, / Futok veled és megáldalak.



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap