Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Meyer, Conrad Ferdinand: Il Pensieroso

Meyer, Conrad Ferdinand portréja

Il Pensieroso (Német)

In einem Winkel seiner Werkstatt las

Buonarotti, da es dämmerte;

Allmählich vor dem Blicke schwand die Schrift...

Da schlich sich Julianus ein, der Träumer,

Der einzige der heitern Medici,

Der Schwermut kannte. Dieser glaubte sich

Allein. Er setzte sich und in der Hand

Barg er das Kinn und hielt gesenkt das Haupt.

So saß er schweigend bei den Marmorbildern,

Die durch das Dunkel leise schimmerten,

Und kam mit ihnen murmelnd ins Gespräch,

Geheim belauscht von Michelangelo:

„Feigheit ist's nicht und stammt von Feigheit nicht,

Wenn einer seinem Erdenlos mißtraut,

Sich sehnend nach dem letzten Atemzug,

Denn auch ein Glücklicher weiß nicht, was kommt

Und völlig unerträglich werden kann

Leidlose Steine, wie beneid ich euch!”

Er ging und aus dem Leben schwand er dann

Fast unbemerkt. Nach einem Zeitverlauf

Bestellten sie bei Michelangelo

Das Grabbild ihm und brachten emsig her,

Was noch in Schilderein vorhanden war

Von schwachen Spuren seines Angesichts.

So waren seine Züge, sagten sie.

Der Meister schob es mit der Hand zurück:

„Nehmt weg! Ich sehe, wie er sitzt und sinnt

Und kenne seine Seele. Das genügt.”



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mitglied.multimania.de

Il Pensieroso (Magyar)

Műhelye szögletében olvasott

Michelangelo; már sötétedett

s szeme előtt összefolyt a betű...

Ekkor osont be az álmodozó

Julián, az a Medici, aki

tudta, mi a bú. Azt hitte, maga

van csak. Leült, állát kezébe rejtve,

s lecsüggesztette a fejét. Igy ült

szótlanul a márványszobrok között,

melyek némán csillogtak a homályban,

és mormogva beszélgetett velük;

s titkon hallgatta Michelangelo.

„Nem gyávaság, s nem is abból fakad,

ha az ember, a végre vágyakozva,

bizalmatlan földi sorsa iránt,

hisz a boldog se tudja, mi jöhet

s válhat tűrhetetlenné ... Irigyellek

benneteket, fájdalmatlan kövek!"

Elment, majd, később, szinte észrevétlen

eltűnt az életből. Telt az idő,

és síremléket rendeltek neki

Michelangelónál, s hozták, ami

kép s emlék arca vonalaival

még előkerült róla. Ilyenek

voltak, mondták, a vonásai. A

mester kezével mindent félretolt:

„Nem kell! Láttam, hogy ült s gondolkozott,

és ismerem a lelkét. Ez elég."



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap