Morgenstern, Christian: Berlin (Berlin Magyar nyelven)

Ich liebe dich bei Nebel und bei Nacht,
wenn deine Linien ineinander schwimmen, -
zumal bei Nacht, wenn deine Fenster glimmen
und Menschheit dein Gestein lebendig macht.
 
Was wüst am Tag, wird rätselvoll im Dunkel;
wie Seelenburgen stehn sie mystisch da,
die Häuserreihn, mit ihrem Lichtgefunkel;
und Einheit ahnt, wer sonst nur Vielheit sah.
 
Der letzte Glanz erlischt in blinden Scheiben;
in seine Schachteln liegt ein Spiel geräumt;
gebändigt ruht ein ungestümes Treiben,
und heilig wird, was so voll Schicksal träumt.
 

Én szeretlek ködben és éjszaka,
amikor vonalaid egymásba úsznak,
főleg éjjel, ha ablakaid csillognak
és a néptől életre kelt a járda.

Ami nappal kopár, sötétben rejtély;
mint misztikus kísértet várak állnak,
házsorok mint sok kis szikrázó szentély;
s egyformát vél, mint kik már sokat láttak.

Végső fény kialszik a vak üvegen;
dobozban egy játék megváltozik;
féktelen nyüzsgése kötözve pihen
s szent lesz, aki ily sorsról álmodik.