Morgenstern, Christian: Szappanbuborék a Hold (kis híján komoly vers) (Mondaufgang Magyar nyelven)

    
In den Wipfeln des Walds,
die starr und schwarz
in den fahlen Dämmerhimmel
gespenstern,
hängt eine große,
glänzende Seifenblase.

Langsam löst sie sich
aus dem Geäst
und schwebt hinauf
in den Äther.

Unten im Dickicht
liegt Pan,
im Munde
ein langes Schilfrohr,
dran noch der Schaum
des nahen Teiches
verkrustet schillert.

Blasen blies er,
der heitere Gott:
die meisten aber
plantzten ihm tückisch.

Nur eine
hielt sich tapfer
und flog hinaus
aus den Kronen.

Da treibt sie schimmernd,
vom Winde getragen,
über die Lande.
Immer höher steigt
die zerbrechliche Kugel.

Pan aber blickt
mit klopfendem Herzen –
verhaltenen Atems –
ihr nach.

Az Erdő egy Erőd,
fekete, s fönt,
hol a fakó alkonyégbe
kirémlik,
függ egy igen nagy
légnemü hártyaszappan.

Lassan szabadul
gally közül
és föllebeg,
várja Éther.

Lent a Bozótban
ül Pán,
az ajkán
egy hosszu nádszál,
reng rajta még
megkérgesülve
fényhabja tónak.

Búborékot
az isten, a víg,
fújt, ám a nagyja
semmibe pukkant.

Csupán egy
tart ki bátran
csak egy hagy el
fát s a csúcsát.

Ott száll ragyogva
a szélfuvalattal
tájakon által.
Felfelé hatol
a Törékeny: a Labda.

A Pán csak néz —
dobog, ver a szíve —
elfúlva a Fénygömb
után.
    
   
   
A németben csak tiszta rím lehet a rím, Walds — schwarz ezért nem számít rímnek, legfeljebb csak asszonáncnak, de az asszonánc meg annyira ritka, kivételes jelenség a német költészetben, hogy német fül ezt itt aligha hallhatja összecsengésnek. Mindazonáltal „objektíve” mégis csak összecseng az A meg a DS-Z (c), és ilyen rendhagyó, kísérlet-szerű versben talán mégis csak lehet ennek némi relevanciája. Ugyanez mondható el a große — Seifenblase és a blies er — aber sorvégekről is: ezek sem rímek, még csak nem is asszonáncok, mert ereszkedő sorok között csak kétszótagos rím lehet rím. Getragen — Lande-féle asszonáncok elő-előfordulnak néhány romantikus német költő verseiben, de másutt tudtommal alig vagy egyáltalán nem, ez az asszonánc itt tehát irreleváns, nem asszonánc, nem létezik. — Szabályos, tehát soronként szabályosan visszatérő prozódia sincs a versben, csak bizonyos ritmustendencia: a sorok nagy többsége emelkedő jellegű, jambikus ( u — ) vagy anapesztusokkal ( u u — ) tarkított jambikus sor, pl. az első sor: u u — | u u — . Ez sem feltűnő: közönséges német prózai szöveg is többnyire ilyenre sikeredik „magától” is, bármiféle ritmikai intenció nélkül is. Itt azért ez mégsem puszta automatizmus, mivel a vers versnek vers nem pedig próza, amint ezt már csak a sorokra tördelés is egyértelműen mutatja.

Morgenstern remek, szellemes és fanyarul humoros abszurd verseinek köszöni hírnevét, teljes joggal. A köztudatban mint humoros költő van ő elkönyvelve. Komoly versei sokkal kisebb sikert arattak, szerintem éppen emiatt. Pedig azok is érdekesebbek nem egy, őnála sokkal megbecsültebb költő jó, de sztereotipabb verseinél, mondjuk egy Theodor Storm vagy egy Theodor Fontane verseinél. Azokat éppen azért tartják nagyobbra, mert „fórsriftosabbak”, kevésbé meglepőek. És mert „komolyabbak”. Pedig a fenti vers is komoly, csak éppen gáncsot vet, vagy fityiszt mutat saját komolyságának a vers egyetlen eleme: a szappanbuborék, minthogy a szappanbuborék a köztudatban gyerekes, nem komoly dolog. Pedig a szappanbuborék nem kevésbé csodálatos dolog mondjuk a szivárványnál: csupán méreteiben sokkal szerényebb, de nem mibenlétében, valamint abban a tényben, hogy nem a „komoly” felnőttek szoktak szappanbuborékot fújni, hanem a „komolytalan” gyerekek. A hold mint szappanbuborék alapjában véve sokkal eredetibb hasonlat a legtöbb költői hold-hasonlatnál.

Vegyük szemügyre egy másik nagy, de a komolyságba gyakran ugyanolyan „komolytalanul” bele-belehülyéskedő költő, Weöres Sándor versét:

Hány óra? kérdé a reszelő sáska.
Az ég süket s a föld mindent benyel.
Rögökből így indulnak kondulásra
gyászos zenészek. Senki sem felel.

Szerintem óriási vers ez, és még százszor komolyabb sőt tragkusabb is volna a világirodalom legkomolyabb és legtragikusabb verseinek többségénél — lehet valami tragikusabb 2. soránál?? —, ha nem öltene nyelvet saját komolyságára és tragikumára az a „reszelő sáska”, amin nem lehet nem — harsányan röhögni! Nem hörögni: röhögni. Ez nyilvánvalóan az „imádkozó (!!) sáskára” játszik rá, ami tényleg létezik; sőt a sáskák valóban „reszelnek” is, ti. reszelve adnak hangot, de „reszelő sáska” az mégsincs, az Weöres találmánya, ugyanúgy mint ahogyan a szerző pihentagyú találmánya a „kékhasú bálna” és egyéb hasonló rettenetes baromságok a Švejkben, a világirodalom egyik legidiótább, egyúttal egyik legzseniálisabb könyvében, vagy mint Morgenstern „Neue Bildungen, der Natur vorgeschlagen (A természetnek ajánljuk: pótlólag megteremtendő állatok)”című versében (l. ott) található hasonlóan hajmeresztő — és nemegyszer zseniális — baromságok.

Pán (= „minden", „mindenség") a természet istene az ókori görögöknél, akik elképesztően zseniális gyerekek voltak; ma komolyságunk magaslatáról lemosolygunk féktelenül gyermeteg, bizarr ötleteikre, de nincs igazunk. Hogy kin nevet Morgenstern, a gyermeteg görögökön-e, vagy a gyerekeken, vagy saját magunkon, az nem világos egyáltalán. Szerencsére.