Mit rángattatok ki, szájtáti bunkók,
Áldott vakságomból, minek?
Nem volt soha még iszonyom ily undok
— Arany Álmomból felrettentetek!
Szörnyetegek, orrszarvú elefántok,
Nem kell-e kopogni előbb?
Hozzátok gyümölcsöstálat, ni, vágok,
Tökfejeteken széttörök.
Címe egyáltalán nem illik ehhez a vershez, annak ellenére, hogy a gyümölcsöstálban levő gyümölcsök többnyire valóban fán teremnek, és hogy valóban ősszel érnek be (az eredetiben szó szerint ez áll: „Nesztek, fejetekhez vágom az aranylóvá érett gyümölcsökkel teli tálat”): „fa”, „tál”, „álomból való felzavarás”, „fejetekhez vágni”, mindez még metaforikusan, még imaginatíve sem vág egybe a fa-képpel, nem „passzol” hozzá: képzavar ez, mégpedig vaskos képzavar. Még dogmatikusan szürrealista versben is nehezen tudok elképzelni ilyesmit. Meggondolandó, miért írta le mégis olyan ember, aki nem csak filozófus — még ha „rendhagyó”, pallérozatlan, az egész világot lesajnáló és szembeköpő filozófus is —, hanem még klasszika-filológus is!!... Nyilván tudta ő azt jól, hogy többszörös képzavar ez, hogy valamirevaló költő nem ír le ilyesmit... (noha csak a címre vonatkozik mindez, nem magára a versre). Azt hiszem, hogy a legfontosabb dolog Nietzsche számára az, hogy provokáljon, sokkírozzon minket amiatt, hogy mi nem vagyunk másmilyenek, mint amilyenek éppen vagyunk. A sokkírozás ugyan minden valamirevaló stílusban, költészetben fontos bizonyos mértékig (kismértékig!!); de olykor — ritkán — nagyon fontos az, például a mi Adynk verseiben.
Azt nem mondhatjuk, hogy Nietzsche igazán költő — de azt sem, hogy nem igazán költő... Inkább azt mondhatjuk, hogy költőnek inkább filozófus ő, és hogy filozófusnak inkább költő ő... Ady, az költő mindenestül, mégpedig zseniális, annak ellenére (?), hogy gyakran pusztán csak halandzsázva hőzöng ő is, hogy handabandázik és hülyére vesz minket olvasókat. Van hasonlóság e két bosszantó, antipatikus, nagyképű óriás között. De nekik van igazuk. Le velem, le velünk, józanokkal!