Nietzsche, Friedrich: Az én kőmerevségem (Meine Härte Magyar nyelven)

Ich muß weg über hundert Stufen,
Ich muß empor und hör euch rufen:
»Hart bist du! sind wir denn von Stein?« –
Ich muß weg über hundert Stufen,
Und niemand möchte Stufe sein.

Száz fokon felülkerekedjek!
Hallom, hogy visszafenekedtek:
„Merev vagy! mik vagyunk? Kövek?” —
Fokokon felülkerekedjek,
S fok lenni senki sem szeret.
   
   
   
(„A vidám tudomány”-ból, 1882 és 1887)
   
   
   
   Az utolsó sor hangozhatna így is:


De fok engem egy sem követ.
  
   
Ez változtat a sor értelmén, de csattanósabb, nyaklevesszerűbb, az emberiséget még lesajnálóbb, és tulajdonképpen ez itt a lényeg. Nietzsche is írhatott volna ilyesmit: „Stufen sind nachzugehn nicht fein” ([A lépcső]fokok nem eléggé kifinomultak/magasröptűek/agyafúrtak ahhoz, hogy kövessenek Engem, a Nagy Kivagyokmivagyokot, hogy szent nyomomba lépjenek), vagy: „Niemand ist nachzugehn mir fein” (Senki sem eléggé stb.) A Felsőbbrendű Ember a mi kemény alsóbbrendű kobakjainkat lépcsőfokoknak használva hatol egyre feljebb; mit bánja ő, hogy azok a kobakok ezt nem szeretik.

De ez a megnemértettség nem sikerült Nietzschének, hiszen ő lett a világ egyik legcsodáltabb, legmegbecsültebb filozófusa... És joggal: hogy nem unalmas, az biztos.